Felhívás!

A madár is fájhat

Súlya van a kis madárnak is. És ott a szomorúságban, magányában is szelíd fűz, akit ha arra járok, mindig megszólítok. Jaj, te, hát hogy lehet személyesen megszólítani? Na, hát persze, hogy érdekel, hogy s mint van egy ilyen óriási lomb felelősségben és viharokban?

Józsiás nagytata mindent hall. Nem kell, nem is lehet mindent megbeszélni fűvel, fával, igen, most ezt is hallja egy legénykétől. – Miért ne lehetne? Ezt már nem mondja fennhangon. Minek? Ami megfordul az ember mellében, fejében, meg, ha látás közben a két szeme is gondolkodik, minden megszólal. Még akkor is, ha soha meg nem szólal a kétszáz éves szomorúfűzfa. Mennyi lehet abban a fájdalom ideje, nem tudjuk. A lombkorona maga egy csoda, otthont ad sok madárnak, védelmet és élelmet is bőven. – Már ha a madár nem nagyigényű, mondja Józsiás a maga nyolcvan esztendős mosolyával. Ám az a meggyőződés nem vitákban csattog, mint az ujjongó madarak. – Az életnek sokkal több ága-boga van itt, a hatalmas zöld korona között, mint hinnénk. – Tata, azért van-e ilyen sok madár, mert egymásra is vigyáznak?

Józsiás bá sose bújt el a válasz elől, ahogy teszi azt egynémely ember. De most furcsa, különös módon gyűltek össze ebben a délutánban a gyerekek, s fönn, az ég felé hatalmasodó magasságban a madarak. De azt a kiabálást, ami most van! – Miért kiáltanak mindig a gerlék, tata? Mindig azt kiáltják fenn a lombtetőn, hogy madár-ka, madár-ka. Az egyik fiúcska szerint nem madár-ka az a madárszó, hanem talál-tam, talál-tam. Lehet ez, Tata? S hogy fáj neki, azért?

Józsiás tata magyarázó döntése mindig őszinte, mert szerinte a hitvány magyarázat ferdíti a világot, s az fáj. De ezt eleddig még nem magyarázta a maga gyermekseregének. Ráér. Kicsik. Most fölnéz a vastag ágak között, föl, mintha választ keresne ég és tizenkét gyermek között a teremtésre. Déneske menekül, s búvik most hozzá, tán utolsó napján a nyárnak. –Tata, azért rikoltoznak a madarak, mert fáj nekik valami? Miért csak azt rikoltják: madár-ka, madár-ka?

Józsiás egymagában megyen hazafelé, aztán megáll egy sárguló akácfácska előtt, egy verébbel szemközt. – Ketten vagyunk, szívem. S aztán miért ne fájhatna a madárnak is valami idelenn?

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2020. szeptember 4., 21:18
    ÉRTÉKELÉS: 5

    Nagyon szép.szívbe markoló! Annál is inkább mert hiszem,hogy fáj a madárnak is.Azokra a kedves kis fecskékre gondolok akik évekig éltek nagynéném istállójában.Az idén talán utoljára röpködtek onnan ki, talán utoljára tatarozták a fészket nagyobbra mert tudták öt kis fecskének bizony hely kell.Amikor kirepültek talán nem tudták, hogy utoljára repültek ki az otthonból, mert ha szerencséske lesznek és tavasszal visszatérnek nem lesz otthonuk.Többé már nincs otthonuk mert az istálló ajtójára lakat került ami soha többet nem fog kinyílni a számukra.Bizony fájni fog a lelkes kismadaraknak is és fáj nekem is amikor a gyökeret, gyermekkorom emlékeit átvágják és idegenek lelketlenül kivágják a fákat amelyek annyit susogtak, bezárják az ajtójukat a kis fecskék elől. Igen, miért nem fájna a madárnak is ha nekem az embernek így fáj???