A hosszú középkor

Arra riadtam ma, kora reggel, hogy bejöttek az oroszok, vagy be a román csapatok takarítani. Nem szakadt le az ég, s nem zuhant ránk semmi, csak éppen szokatlan volt ez az ébredés. Mondhatni szelíden döngött, földbe mart egy gép, melyet gyalogosan, ablakban állva még tegezni se mert volna élve megmaradni akaró halandó.

Pedig föl voltunk készülve, a lapok írták, a tömbházak előzetesen hírt adtak róla két nyelven, úgy bizony! Magyarul is, hogy az Árnyas utcán ilyen meg ilyen célú s méretű felújítás, csatornázási korszerűsítés, járdaépítés folyik; eddig járdák se voltak. Szóval haladunk valamicskét eléfelé, oda se neki, dübörögjenek, aztán talán valaki, vagy mi magunk egyszer megköszönjük, ha elkészül minden, s nem duvadt ránk semmi.

Nézem az ablak előtt hűvös, hajnali szellőben hajladozó százszorszép törékeny ágacskáit, fürdenek, akár Petőfi versében a holdvilág az éj tengerében. Dolgom után látok magam is. Délre már kiderült, hogy korlátok, piros és fehér színű szalagok (hol a zöld?) terelik ide s tova a gyalogosokat a gépek útjából. Kődobásnyira a zöldségpiac, kerengünk, mert az élet nem áll meg, s a város is dobog, mert élni kell. Szörnyeteg gépek tépik fel az utat, könnyedén, mint valami hitvány szőnyeget. Munkások, mérnökök, mesterek, ugyan ki tudná elkülöníteni, és ki is akarná! Román szó is, magyar inkább, mert dologidő van.

Egy panaszos szó, semmi, az élet halad, mint vízben a halak. Az Arany utca foglalt, kerülünk ötletszerűen, ahogy lehet, s eljutunk mindenüvé, ahová lehet. A tömbházak mintha ritkított erdőben lennének, szépséges virágágyások és fák mindenütt. Néhány nap után az út sehol. Másfél méter mélyen, a hatalmas vízcsatornák idefenn. Kétoldalt szerénykedik két ösvény a járdák helyén. A madarak látogatóba és csak a fák hegyén járnak. Lenn az egyik ismerős ház sarkánál fiúcskák kucorognak, beszélgetés közben féltéglákat raknak egymás mellé, fölé. Mi lehet? Gondolkodom, odébb haladva szó nélkül.

Valamit építenek, a téglák szabályosan egymáson. Három méter magasan s annyival odébb az első ablak, fennebb még négy emelet. Itt, az árnyékos sarkon valami készül.

Eszembe jut, milyen sorsot kapott Kerelőszentpálon a Haller-kastély, a néhai. Több száz év után elhordták, ami mozdítható, még a tetőzetet is. Lakhatatlan már, mióta. Hihetetlen még ma is. Itt építenek a fiúcskák. Botladozom gödrök és kastélyok között. Ők összeszedegetik a fél vagy egész téglákat. Látom, gondosan letakarítják, simítják. Egyszer a lépcsőházukból hallatszik ki a rikács. – Takarítsátok el, semmi ne maradjon! Ki látott ilyent, megmondtam, csákánnyal verem széjjel… – Akkor a nyitott erkélyajtó mögül hallom a szózatot. – Maga fogja be a száját, inkább kérdezze meg a fiúcskákat, segíthet-e, vén banya.

Na, ez is egyenes beszéd. Leverten osonok. Építgetnek gondosan a gépóriások szomszédságában. A gyümölcsfák lombja már rozsdásodik odafenn. Még visszapillantok a vörös téglafalacskára, elballagok. Az asszonyi hang elriaszt, a láthatatlan öregé megnyugtat. Építsenek nyugodtan. Tíz méteren belül nincs virágágyás, füves a föld virágtól virágig.

Az este olvastam arról, hogy valójában milyen rövid is volt a középkor, épített az emberiség európai, közel-keleti hányada, romlott magától is, amit nem vettünk gondjainkba. Ekkor, illetve akkor jutott eszembe az ágyon, 45 fokos szögben tűnődvén, hogy a párnámtól úgy harminc méterre 12-13 éves fiúcskák építik a maguk részét. Délután megszólítottam az útszakadék mellett az egyiket.

– Mondd, mit terveztek oda építeni?

Elindult mellőlem a lombok alatt a fal felé, a gépek dohogásának háttérhangjában, de amolyan magához intő mosollyal.

– Tessék megnézni, ez lesz Eger vára, de csak később. Most itt van a Bolyki-bástya, ez a fal az északi, és másik bástya is alakul…

Mintha Vajdahunyad várának alakulását élném át; meghallgattam még az egyik gyereket, ő csak a földön térdelve mondta, lesz belső vár is, és a torony is tervben… Épülő várról beszéltek, dologidőben voltak, én minden bizonnyal éveket fiatalodtam őket hallgatván. Az erkélyajtó szemben fölöttünk most is nyitva, elég öreges köhécselés hallatszik, miközben elballagok gyümölcsöt vásárolni. Miért nem szervezek gyűjtést a vár részére? Szíveskedjenek egy kiló szőlő árát átutalni egy épület javára, melyet vakációban is dolgozó tanulók építenek… Miért ne tehetnénk meg mi is, nyugdíjból vakációzva? Hozzájárulás leadható a Zsendely utca 4. szám alatt, B lépcsőház, 4-es lakás, dr. Jakó Lajos nyug. építészmérnöknél.

Pazar a nyár, dől a napfény árja, menekülnek erdőkbe, vizekre az emberek, alig vagyunk itthon néhányan a kitartó lombok között. De itthon vannak az építőim, a várrakók! Lehet, azért is vannak itthon, mert nem jut pénz nagy utazásra, tengeri nyaralásra. Ott, igen, nyolcvanöt centiméter magasan áll a torony a ház sarkánál a „várfal”-acska mögött. Hihetetlen.

Ilyen perceimben jut eszembe a gyermekkorom: nézem öt fiúgyermek közös művét, Eger várát. A fal hatvan cm magas, másfél méter hosszú, két részben, megtörve. Odafenn a fejem fölött a Hold, madárhang nincs, mert még épül az út, dühöngenek a motorok. Az erkélyen látom és először a várvédő öreget. Elég kopott mellényben, de hát nyár van, és hatalmas az élet, körülöttünk nyaral sok palota. Miért mondjuk, hogy rövid volt a középkor? Rettenetes, középkori hírek Európáról Európában, robban a paloták sora.

Másnap is természetesen a vár felé megyek az üzletbe kenyérért. A fal, a tejesüveg nagyságú torony, a bástya sehol. A lélekben gazdag építményt eltakarította a hosszú középkor. Nyomok, malter, ennyi. Harmadnap gyászlobogó az öreg építészmérnök erkélyén. A lombok alig is szusszannak a fákon. A hold sehol.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.