Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A gyűjtögetőknek

A 20. század elejét és abban – Európában FŐKÉNT– Magyarországot szétlövő első világháború hadirokkantja énekli valahol, s anyám tanítása óta bennem is: „Gyűjtöm a rongyot, hej, hisz’ tudom én, rongy a világ, rongy és szemét…” A magyar honvéd fél karját ellőtték a Don-kanyarban, koldul, énekkel ég és fellegek között, ahol anyánk is meghúzta magát. Egyikük sem az életet, inkább a szemetes földet átkozza.

Kányádi Sándor, kicsik és nagyok kiváló költője int arra is, hogy be kell gyűjtenünk minden szót, egy kötőszót, egy igét se hagyjunk veszendőbe a magyar nyelvből. Hát gyűjtögető életmódra fanyalodtam magam is. Sír a lelkem, amint naponta olvasom, hallom, ahogy egy-egy szép magyar szó helyén ott ocsmánykodik a kelletlen, a rondító idegenség.

Minap baráti társaságban csippentettem föl egy moldvai csángómagyar sarkigazságot. Megdöbbentő, ahogy hasonló igaz életkép volt az is Szabófalván, hogy keresvén Lakatos Demeter csángómagyar költő házát, beléptünk a kocsmába, mert ott mindent tudnak a falujukról. Magyarul beszéltek jó fennhangon, ám amikor bementünk, köszöntünk, abban a percben eltűnt a magyar szó. Csak románul beszéltek tovább egymás között és velünk is. Mert idegenek voltunk, nadrágosok… Tán szekusok.

Így hangzik a szólás: „Ahogy vagytok, voltunk münk es. Ahogy vagyunk, lesztek tük es.” Hátborzongató jövőbelátás. A tájszavak: münk es = mink, mi is, tük es = ti is. És évszázadok óta, rémkormányok rendelkezései ellenére még mindig megvannak, már amennyien, ott túl a Kárpátokon.

De nem hagy nyugton a jövendölés! Ahogy vagytok, mármint ti, „szabad” magyarok, voltunk úgy mi is, szabadokul, csángómagyarok. S ahogy vagyunk ma, nemzeti nyomorúságban, lesztek ti is. Ez nem átok, ez inkább óvatag féltés. Vigyázzatok, mert erre a csángósorsra juthattok ti is, a mostani sorsunkhoz hasonlóra, magyarokul, székelyekül. Magyar nyelv nincs, magyar oktatás nincs, a katolikus magyar templomban románul szól minden, még a Szentírás is a csángómagyaroknál.

Sepsiszentgyörgyön 2014-ben, a székely szabadság napján avatták-szentelték fel ősi történetünk egyik legendás lényének, a turulmadárnak szobrát. Javasoltam akkor, hogy a csíkszeredai Sárpátki Zoltán művész alkotását a központi parkban kellene elhelyezi, a még szabad ég alá, a román uralmat ismét ránk szabadító szovjet kommunista hősök romemléke helyére. Nem ment az ügy. De a gyűjteményembe belekerült a turulos oszlop felirata, György Attila írónk sóhajtotta oda:

LEGENDÁINKBÓL ÉRKEZETT,

ÓVOTT KÜZDELMEINKBEN,

S A JÖVENDŐBE VEZET.

Vándor, ki erre jársz, állj meg előtte, gondolj a csángómagyarok tilalmas életére és titkos, mert megtiltott magyar hitére. A szovjet fel- és megszabadítás emlékművének illő helyre való költöztetését a mostani Oroszország katonai mindenféle jóváhagyásával lehetne csak elvégezni. Nem s nem, nem megy ez mifelénk. Mint lecsavart lámpabél, pislákol az összehazudott joghalmazban a nemzeti szabadságunk emitt, szülőföldünkön – amolyan csángó, szabófalvi lélekbújtatásban. „Te álmos, szegény Magyarország, vajon vagy-e? És mi vagyunk?” Leírta az erdélyi Ady ezt is, nem jóslatként, hanem jövendőbe látó turulmadárként.

Magunkra hagyott, legyen erőnk önmagunkért cselekednünk. Talán megbocsátja nekem a Mi Urunk, hogy kihagyom az imából a sort: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Gyűlöletből nem lehet megélniük egyes embereknek sem, hát még teljes népeknek! Nem a gyűlölet a műfajunk. Inkább a jogos építkezés. És nem is olyan kevés ez, se lélekben, se építményekben, templomokban, palotákban.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük