A honlap többnyire a Kovászna megyében megjelenő Székely Hírmondó napilap írásait jeleníti meg, de csak részben azonos annak tartalmával.

A címzett még él

A nép nem vagy nehezen viseli az illesztgetést, mármint amit a történelem elvégez a kisebbekkel, és sokszor bizony a nagyobbakkal is. Sokadalom. Sokan vagyunk? Még mindig elegendő mennyiségben egy-egy fohászhoz, magyar nyelven. Mezzofanti olasz bíboros (1774–1849) most igenelne boldogan, hogy bizony a lakodalmas, a fogadalmas, sokadalmas szavakat képző „magyar nyelvet a görög, a latin nyelvvel egy sorba helyezem”.
Sokan vagyunk, de nem elegen. Ahhoz, hogy megmaradjunk földünk és fajtánk, szomszédok ágbogai között, elegen. És ennyi szép gyerek a falak, falvak, fák között igazán mindennapi csoda. Nem véletlen, hogy eszünkbe jutnak a voltak, a holtak. Azok leginkább, akik jönnének repesve s jó szívvel, de most éppen nem tudnak jönni messze idegenből.
„Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem. S ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.” A honvágy, a második világháború utáni elborzadás íratja Wass Albert íróval, költővel Elvész a nyom… című kiváló regényében. És mennyire jött volna haza ő maga is Erdélybe, szülőföldjére! A regényhős mást, az író ugyanazt, de másképp mondja.
Huszonhat évvel ezelőtt írt levelet őrzök hányódások és kénytelen belenyugvások lélekvesztőin. Könnyű okát adnom itthon annak, miért is tartom Budapest és Székelyföld között. Márai, Wass Albert, na és az amott is járt Tamási Áron szavai is adnak erőt: azért van az ember a világon, hogy valahol otthon legyen benne.
Innen csak egy lélekarasz Kuba, hát hadd tegyem Tamási mellé Hemingway gondolatát Az öreg halász és a tenger című regényből. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.”
Egy asszony írja Angliából a sose látott hazába a levelet 1992-ben. A címét nem írom ide. Pedig ki tudja? Hátha valaki írna neki nyugtató sorokat ebből a mostani sokaságból… Vagy az lesz egykor majd, amit mások várnak, hogy egy lakodalomra való népünk se marad? Angliában élt, s tán él ma is a nemzetszeretet, a hazavágyódás nagyasszonya, báró Szaplonczay-Papp Szilvia Maria Emylia Anna. Az első sorokat igyekszem eredetiben közölni, nem mutatványként, hanem az idegenné válás kínjait szemléltetve:
„Kedves Magyar szem, sájnálom – en nem tuduk Magyarol… irni: De megpróbalóm… Angliaba szűletettem és eltem mindig, de a… (innen írom olvashatóbban, lélegzetvisszafojtva a magyar népnek írt vallomást – Cz. Z.) „a szívem és a lelkem Magyar. Benne született az érzékelés is, de mikor az apám meghalt, az érzékelés erősödik. Én nem kívánok semmit! Egyedül vagyok a nemzeti érzelemben. Az Apám is volt mindig. Ezt muszáj nekem bírnom, de akarok kiabálni a csendességbe, hogy élt a háború után, és jó ember volt… Én vagyok az idősebb leány.”
Íme, a kötelesség: valakinek számot kell adnia! A CSALÁD kötelez? Az. A nemzet? Az is. Bizonyos, hogy a magára maradottság maga is vészjelzést teremt, félreveri a magyar harangot, ha csupán egyet is. „Mikor az Apám élt, nem tudta, hogy ez az érzékelés benne van nekem. Mindig csendes volt a Magyarság dolognál. És a családot is! Soha nem mondott semmit, de én tudtam, mikor a szemébe néztem és a szívébe hallgattam. Én tudom, a történelemben az Apám családja volt önös (önző), és nem törődött a közönséges magyar emberekkel. Én sajnálom eztet, és boldogtalanul gondolni róla nekem… Kedves Szerkesztőség! Édesapám meghalt, báró volt Magyarországban. Nagy úr, gazdag ember. És volt, mikor sok millió szegény magyar emberek dolgoztak. Tempora Nubila Solus. (Ovidius idézet: Bajban egyedül vagy – Cz .Z.) Iróniája, hogy én vagyok és most és a csendességben a magyar érzéssel. Magyarország volt mindig történelemben, de mindig fenn, büszke volt és bátor. Életben maradt a Magyar Isten segítségével. Édesapám jó Nemzeti patriot volt. Én tudom mostan, mikor meghalt, mikor akartam tudni, ki volt? Miért volt? És a szomorúság mindig Magyarországban? Tanultam. Érzem a Magyar vért bennem. És fogok beszélni írással valakinek. – Valahol.”
A Szaplonczay család 1300-tól jegyezve a magyar történelemben. Ideje átadnom a drámai levelet. A címzett még él.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.