A boldogság és a sarkkör

Értesülhettünk a minap a nagyvilág híreit locsi-fecsi stílusban szállító sajtóból, hogy feltalálták a mérésmániás központokban a boldogság ama mércéit, a csalhatatlanokat, melyekkel kimutatható, mely ország és nemzet polgárai élvezik eme univerzális jó legnagyobb adagját. Hol porciózták azt ki olyan mértékben nekik, hogy ott az emberi boldogság úgyszólván az égig ér.

S ámbátor az embert, az irigyet és a hitetlent egyaránt előveszi ilyenkor a kétely, merthogy ugyan ki tudja, mi is lenne a boldogság kritériuma, s ha van ilyen, ugyan biza el lehet-e indulni azok szaván, akik magukat annak nyilvánítják, szóval felébred a gyanú a galambepéjűekben is az ilyesmi hallatán. A gyanú, hogy vajon nem az önelégültség volt az, amire a nagy tudású mérőmérnökök rábukkantak az illető népek kebelében? Ennek ellenére mégis hitelt adhatunk valamelyest az eredménynek, merthogy soktényezős vizsgálat volt, mondják, s fölöttébb kiegyensúlyozott és józan szemléletűek azok a nemzeti karakterek, melyek végül is elvitték a pálmát.

Én ugyan a felsoroltakból kiszűrnék egy-két országot. Luxemburgot ugyanis inkább az önteltség példájaként tudnám felhozni, viszont megakadt a szemem egy másik csoportján az államoknak, melyben a boldogságot talán nem hiába keresték a szociológusok. Finnország, Dánia, Izland, Norvégia, Svédország például jellemzően vagy régóta nem melenget nagyhatalmi álmokat, régóta békében és jólétben élnek ott az emberek, s noha az öndicséret nem idegen tőlük, azt némi szerény józansággal társítva egészen jól tudják tálalni. Ha még napfényt is kapnának néha, azt hiszem, az önkívületig hevülne kollektív boldogságuk!

Ui. Románia és Magyarország a legutóbbi tíz évben a rangsorban legnagyobb haladást érték el, állítja a kutatás. Csak túlzásba ne vigyék!