Messze keleten lehetett a magyar őshaza

Az egzakt embertani vizsgálatok alapján a magyar nép eredete mindenképp a kelet-európai és ázsiai sztyeppék felé mutat egészen a Bajkál-tóig.

A magyar nyelv finnugor rokonsága vitán felül áll, amiből a XX. század második felére dogmává merevedett népünk finnugor eredete is. Az utóbbi időben azonban elsősorban a a természettudományok eredményeinek köszönhetően utóbbi elmélet közel sem tűnik annyira stabilnak. Történelmünket szeretjük lineáris vonalként felfogni, holott a legkevésbé sem az, a magyar nép létrejötte is egy rendkívül sokoldalú fejlődés eredménye.

Ettől talán még érdekesebb kérdéssé válik, hogy honnan származunk, és a tudományágak összefogásából egyre tisztább képet kaphatunk, már az utóbbi tíz évben is születtek új eredmények – ezekről itt írtunk korábban azzal a felütéssel, hogy szigorúbb magyar őstörténet jöhet. Most Bernert Zsolt antropológussal, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatójával arról beszélgettünk, mit mesélnek őseinkről, az Árpád-kori népességről a modern embertani vizsgálatok eredményei?

Meglepő módon csaknem ugyanazt, mint akár száz évvel ezelőtt, ám már archeogenetikai módszerekkel is alátámasztva: nem az Urál mellől származik a honfoglaló magyarság jelentős része.

Egy elmélet mindent vitt

Nem akarunk több évszázad tudománytörténetébe és vitáiba ásni, de röviden mégiscsak beszélni kell az előzményekről. A XVIII. század végén szárnyait bontogató történettudomány a szinte teljes forráshiány miatt nem igazán talált válaszokat őstörténetünk kérdéseire a krónikás irodalomban fennmaradt hun-magyar rokonság hagyományán kívül, ami ugye önmagában kevés.

Ám az ugyanakkor szárnyait bontogató nyelvtudomány már tudományosan megalapozott elmélettel állt elő: a finnugor nyelvrokonság kimutatása mellett legközelebbi rokonainkként a nyugat-szibériai hansi és manysi népet határozta meg, ezáltal vált a magyarság őshazájává a Káma folyó vidéke.

A kutatásba a XIX. század közepén kezdett bekapcsolódni a régészet, néprajz és az antropológia is, vitákkal teli, izgalmas évtizedek következtek. A második világháború utáni kommunista hatalomnak viszont kapóra jött a nagy Szovjetunió kebelében élő rokonság, a „finnugor eredet” megkérdőjelezhetetlenné vált. Úgy, hogy tényleg csak egy hipotézisről van szó, amely pusztán nyelvrokonság alapján határozta meg a nép eredetét, és még azt a kérdést sem feszegette, vajon a hantik és a manysik honnan érkeztek jelenlegi hazájukba? 

– A sorba nem illő régészeti leletekkel nem foglalkoztak, a finnugor rokonságnak homlokegyenest ellentmondó antropológiai eredményeket pedig egy az egyben figyelmen kívül hagyták. Pedig a modern genetikai vizsgálatok is alátámasztják, hogy az antropológusok már egy évszázada is jó nyomon jártak – mondja a 24.hu-nak Bernert Zsolt.

Turanoid koponya

Honfoglalás kori temetők csontanyagából, a turanoid típusnak elnevezett koponyák alapján – legyen a szó a korábban szláv őslakosoknak gondolt, melléklet nélküli sírokban nyugvó köznépről, vagy előkelők díszes tárgyakkal gazdagon ellátott nyughelyéről – egy nagyon is jól körülhatárolt, korábban a Kárpát-medencéből alig ismert embertípus széleskörű elterjedése figyelhető meg.

Ez a koponyatípus szélesebb arcú, kissé keskenyebb szemű arcra utal, amelyben keleties karakterek figyelhetők meg. Ne a mai, európai szemmel tipikus ázsiai emberekre gondoljunk. A szakember szerint az europid és a mongolid vonások keveredéséről van szó, az összhatás inkább előbbi javára markánsabb. Az úgynevezett alföldi embertípus néven írták le ezt az embertani csoportot, amelyet leggyakrabban a sötét haj és barna szemszín jellemez.

Az ország egyes a törökdúlástól csak kevéssé érintett kisebb településein ma is szembetalálkozhatunk vele az utcán: széles járomcsont, „huncut, tréfára álló” szemek – aki egyszer látta, biztos ráismer legközelebb is.

Így nézhettek ki a honfoglalók, ám hogyan következik ebből az, hogy honnan jöttek? Úgy, hogy a turanoid embertípus ma is számos helyen megtalálható ezredéves temetők leletanyagában. A turanoid koponyákat időben és térben visszakövetve a Fekete-tengertől, a Kaukázustól és az Aral-tótól kissé északra fekvő területsávra jutunk, jórészt a mai Kazahsztán területére. A kazah hagyomány egyébként mind a mai napig nyugatra vándorolt testvérnépként tartja számon a magyarságot. Ahol viszont ma nyelvrokonaink élnek, hiányzik az ilyen embertípusra utaló leletek folytonossága.

Messze keletről

A koponyák alapján levont következtetéseket a modern archeogenetikai vizsgálatok is megerősítik – mondja a főigazgató, és kiemeli: különösen fontos, hogy a mongoloid jegyek viszont e területnél jóval keletebbről érkező népcsoportokkal való keveredésre utalnak. Magyarán a Kárpát-medencébe érkező, magyarként ismert nép egy része a mai Kazahsztánnál keletebbről, nagyjából a Bajkál-tó térségéből származik.

Itt érdemes megemlíteni a történeti források által következetesen vallott hun rokonságot, ám mivel bizonyíthatóan hun „etnikumtól” származó temetkezési helyet alig ismerünk, így e kapcsolatot antropológiailag nem lehet vizsgálni.

Egy szó, mint száz, az egzakt embertani vizsgálatok alapján a magyar nép eredete mindenképp a kelet-európai és ázsiai sztyeppék felé mutat.

Hogyan származhatnak mégis az ősi nyelvkészlet mellett régészeti adatok és genetikai bizonyítékok is a Káma folyó környékéről? A megoldás a nomadizáló életmódban rejtőzhet, sőt Bernert Zsolt lát esélyt a látszólag ellentmondó adatok szintézisbe hozására is.

Voltak, akik maradtak

Az állattartással foglalkozó sztyeppei népek nyáron északra húzódtak, télen pedig az enyhébb klímájú déli területekre, a két szálláshely között akár ezer kilométeres távolság is lehetett, és mindkét helyen találunk állandó lakosságot is.

Ha őseink a honfoglalás előtt a Káma és a Kaukázus közti térben nomadizáltak, kereskedtek megtaláljuk régészeti és biológiai nyomaikat is északon, de ez még nem jelenti azt, hogy ez volt a népesség törzsterülete – fogalmaz az antropológus.

Megeshet, hogy a már említett sztyeppei sávból a lakosság – akár egy ellenséges támadás miatt – nyugatnak indult, míg a távoli nyári szálláson tartózkodók maradtak. Könnyen lehet, hogy velük találkozott Julianus barát a XIII. század első felében, és az ő emlékeiket tárják fel manapság régészeink. A hansik és a mansik is hasonló módon szorulhattak jelenlegi hazájukba egy igen rövid periódus alatt.

Több nép, több nyelv

És persze a nyelvemlékek, amelyeket a legkevésbé sem célunk lebecsülni, csupán arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy a nyelv nem egyenlő az etnikum történetével. A hagyomány hét törzs szövetségéről beszél, az onogur elnevezés – amelyből a Magyarországra utaló Ungarn, Hongrie vagy Hungary szó származik – tíz törzset jelent, és feltételezhetően már a hun, az avar, illetve a bolgár törzsszövetségnek is részesei voltak ezek a törzsek.

Eltérő etnikumokból összeálló formáció volt, amelyet szükségképpen többnyelvűség jellemzett – a mindennapi élethez, kereskedelemhez, közös ügyekhez elengedhetetlen volt a saját mellett a vezető törzs, illetve a szomszédos népek nyelvének ismerete. Többnyelvűség alatt nem csak azt értjük, amikor valaki anyanyelvi szinten megállja a helyét több országban is, hanem például a Felvidéken megfigyelhető sajátosságokat: az együttélés hatására a szlovákok magyar szavakat vesznek át, míg a magyarok szlovákokat.

(24.hu)