A feljegyzések szerint a faj egyik egyede szeptember 16-án indult útnak Alaszka délnyugati részéről, majd 11 nappal később már meg is érkezett az Auckland közelében fekvő öbölbe.
Az adatok arról is tanúskodnak, hogy az állat mintegy 55 kilométeres óránkénti átlagsebességgel repült.
A tudósok a hím madarat a lábára felhelyezett színes gyűrűk alapján 4BBRW néven ismerik, és az egyike volt azok a példányoknak, amelyek együtt repültek el az alaszkai iszapos területről, ahol két hónapig kagylóval és férgekkel táplálkoztak. Innen az Aleut-szigetek felé vették az irányt, majd a Csendes-óceán felé tartottak. A szakemberek szerint az útjuk az erős keleti szél miatt hosszabbá vált, amely Ausztrália felé terelte a csapatot.
A műhold 12 854 kilométeres „pont-pont” repülést rögzített, ám a tudósok úgy vélik, hogy a kerekítési hibákat figyelembe véve a madár 12 200 kilométert tehetett meg. Az eddigi leghosszabb, madár által megtett, 11 680 kilométeres repülést még 2007-ben rögzítették.
„Úgy tűnik, hogy ezek a madarak képesek valahogy beazonosítani, hogy aktuálisan merre repülnek a világban” – mondta Dr. Jesse Conklin, a madarak repülési útvonalait tanulmányozó kutató a The Guardian online portálnak. – Nem igazán tudjuk megmagyarázni a dolgot, de talán van egy „fedélzeti térképük”.
Napokig repülnek a nyílt óceán felett, ahol egyáltalán nincs szárazföld, aztán eljutnak Új-Kaledóniába és Pápua Új-Guineába, ahol elég sok szigetet találnak a pihenéshez és a táplálkozáshoz.
„A kis godáknak hihetetlenül hatékony az üzemanyag-energia elosztásuk” – magyarázta Conklin. – Olyanok, mint egy sugárhajtású vadászgép: hosszú, hegyes szárnyakkal és igazán letisztult kialakítással látta el őket a természet, amely rengeteg aerodinamikai potenciált ad nekik.
A Globális Repülési Hálózat (Global Flyway Network) tudósai úgy vélik, hogy a Csendes-óceánon át vezető útvonal egyfajta „ökológiai folyosóként” is funkcionál, amely segíti a madarakat a hosszú út során.
(Origo)
