Másfélszer a Föld körül

Papírokkal „ledokumentálva” mintegy 60 ezer kilométert futott Csutak Tamás – másfélszer futotta körbe a Földet. Az Ifjúsági és Sportigazgatóság munkatársa éppen negyven évvel ezelőtt nyerte első hivatalos versenyét. Mint a beszélgetésünkből kiderült, olyan 10–15 ezer kilométer még lehet, hogy volt, de minden „apróságot” nem számolt, csak azt, amiről papír van…

Az Olt utcai negyedik emeleti lakás nagyszobájának falán hatvan érem függ, szépen bekeretezve. Csak később veszem észre, hogy a több tucat kupa és emlékserleg némelyikébe, úgy harminc-negyvenesével még van érem. Vagy 200 – mondja. Téved. Majdnem 300 darab van, felénél több arany. Olyan körülmények között, hogy Csutak Tamás akkor volt karrierje csúcsán, amikor volt olyan román nemzetközi bajnokság, ahol a győzteseknek rossz minőségű papírra nyomott oklevelet adtak, éremre nem jutott.

Első hivatalos versenyét, a Gáll Lajos-emlékversenyt 1979. március 11-én nyerte. A gondosan vezetett edzésnapló szerint, amelyben a megyei mezei futóversenytől a Balkán-bajnokságig minden szerepel, negyven év alatt 337 versenyen indult, és 292 érmet nyert, amelyből 150 arany, 92 ezüst és 50 bronz.

– Iskolás koromban mindent is sportoltam, de nem versenyszinten. Ott laktunk a zeneiskola mellett, fociztunk rengeteget. Ha háromra nem mentél vissza, nem jutottál fel a pályára. Ott voltak a nagyobbak, Nagy Csabi, Kovásznai Ádám, Barabás Misi, félórákat állhattál a kert mellett, hogy hátha valakit hazahívnak, hogy felállhass te is. Minden áldott nap sötétedésig játszottunk az akkor még feketesalakkal borított pályán, a felismerhetetlenségig koszosak voltunk, amikor abbahagytuk – eleveníti fel. – Fodor Sándor volt a testnevelő tanárunk, akkor még rendes iskolaközi bajnokságok voltak, megyei és országos szintig. Kettőtől kézilabdáztunk a kettős licibe, s onnan rohantunk a Csíki negyedi iskolába, mert ott focizni kellett. Mindenen részt vettünk. Egy rangnak számított akkor, hogy benne vagy az iskola csapatában.

Elmondása szerint első „valódi” sportélménye az volt, amikor a Mikó ebédlőjének színpadán Kisgyörgy Tibivel – akiből remek kézilabdázó vált – városi döntőt játszott asztaliteniszben, amelyet végül elveszített.

„Deák Lacival, akivel egy udvarban laktunk, csak úgy kedvtelésből ki-kifutottunk a Gém-várához, de versenyszerűen atletizálni nagyon későn, tizenegyedikes koromban kezdtem, már csak azért is, mert az osztályban, a Puskásban, az akkori 1-es ipariban, szinte nem volt olyan ember, aki valamit nem sportolt volna rendszeresen. Csak csendben jegyzem meg, hogy egy „sportos” ipari líceumi osztályból, 39-ből 25-en egyetemet végeztünk, pedig akkor még felvételizni kellett, hiába vitted a „doszárod”. Egyik osztálytársam, Kovács Lajos, atletizált Latzin Gábornál, elmentem egyszer, télen egy edzésre, és „ott rekedtem”. Az edzés este kilenckor volt, mert akkor volt üres a csarnok. Alig fértünk, Czikó Árpi, Harmathy Gyuszi, Kondor Izabella… mind tanult emberek lettek, úgy, hogy este kilenctől tizenegyig jártak edzésre, és másnap reggel hétre mentek iskolába – csak mert sokan mondják, hogy a sport mellett nem lehet tanulni…”

Sebességed van, vagy inkább bírod? – kérdezte az edző. Inkább bírom – válaszoltam. Ebben maradtunk. Futottam néhány kört, odahív, azt mondja: „Fiam, ne rángatózzál” – s onnantól aztán megtanított futni – mert egyáltalán nem mindegy, hogyan mozogsz.

– Annyian atletizáltak, hogy a tavaszi vakációban Málnásfürdőn szervezett táborba nem tudtak mindenkit elvinni, aki rendesen járt edzésre, hanem válogatót szerveztek, hogy ki menjen. A sportiskola három nagy Irannational busszal ment táborba, benne kézilabdások, kosarasok, tornászok. Szóval, ha nem volt eredményed, nem fértél bele a 120-as keretbe – emlékszik vissza erre a versenyre, amit – nem kis meglepetésre – egy hónap edzés után, megnyert. „Ez volt számomra az egyik legnagyobb élmény, hogy kiharcoltam, hogy elmehessek táborba, ami amúgy, miután édesanyám egyedül nevelt, másképp szóba sem jöhetett volna”.

Aztán megnyerte a Gáll Lajost, majd azután, Kézdivásárhelyen, a Kalith Attilával akkor fénykorát élő sportiskola helyi atlétái közül is „megvert néhányat”. Egy Sepsiszentgyörgy – Kézdivásárhely verseny akkoriban „felért egy rosszabb országossal”.

Aztán végzett az iskolában, de egy csonthártyagyulladás miatt nem tudott sportra felvételizni. Katonaság, majd lehetett menni dolgozni a IAEA-ba. Közben megalakult az MSC, ahol leigazolt sportolóként, középtávon futott tovább. Az első országoson, amit a kétszeres olimpikon, Ilie Floroiu nyert meg (13:15-ös ideje, a kenyai Henry Rono 13:09-e után akkor a világ második legjobb ideje volt 5.000 méteren), a 15. helyen végzett. Floroiu csúcsai azóta is érvényesek és – Csutak Tamás véleménye szerint – „egyhamar nem fogják megdönteni”. 1984-ban minden kategóriában egyes időkategóriát futott, és „pártalapon” négy órára csökkentették munkaidejét, majd egészen „profi” lett.

– Akkor már bejutottam az ország első tíz versenyzője közé úgy, hogy a zónaverseny után, ahol az indulók háromnegyede kiesett, 5.000 méteren három futam, azaz mintegy 50 ember indult az országoson. Ezzel még nem kerültél be a válogatottba, mert oda az eredmény nem volt elég, „háttér” kellett. Volt olyan, hogy megnyertem a terem országost, amit aztán, formai hibára hivatkozva (egyik futam egy körrel többet futott), elvesztettem, annak a futamnak az időeredményéből csak úgy levágtak egy fél percet. Később, amikor ismét nyertem, nem mehettem a Balkán-bajnokságra, mert azt Jugoszláviában rendezték, és nem voltam elég „megbízható” – emlékszik vissza.

1989-ben hazai pályán terepfutásban megszerezték a város történelmének első felnőtt csapat aranyérmét, egyéniben a második helyen végzett, a román nemzetközi bajnokságon 10.000 méteren, a Román-kupában 5000 és 10.000 méteren harmadik lett.

A forradalom, egyebekkel együtt, elseperte a sportot is, az atléták fele azonnal abbahagyta az edzést.

– A vállalatnál a kedvezmény megszűnt, kizárólag a feleségem támogatásának köszönhetem, hogy tovább sportolhattam: két kicsi gyerekkel állandóan itthon maradt, hogy én edzésekre, versenyekre járhassak, így jött össze például egy Balkán-bajnoki bronzérem – meséli.

Elvégezte az egyetemet, közben a válogatott kerettel edzett, edzősödött, majd tornatanárként dolgozott.

A Gáll Lajos Futókörrel, miután „beleöregedtek a negyvenes évekbe”, szó szerint zsákszámra nyerték az érmeket, zsinórban hozták a Balkán-aranyakat, tízszer indultak a Bécs–Budapest, és húszszor az Arad–Békéscsaba szupermaratonon, NATO-futáson, Balaton-futáson, de a Clermont-Ferrand-i veterán világbajnokságon a román csapattal negyedik lett.

A jövőről nem szívesen beszél, mert „nem jól néz ki”. A „nehéz sportágak” nem divatosak. Karatéban elmegy a gyerek egy országosra, indul két kategóriában és három stílusban, s hazajön öt éremmel. Ennyit egy atléta életében nem biztos, hogy nyer, de egy birkózó semmiképp, hisz ő évente egyetlen érmet nyerhet – magyarázza.

– Hiányzik az otthoni indíttatás, hogy menj, fiam, edzésre. Sőt, még testnevelésből is felmentetik a gyereket, mert kilencest kapott és rontja az általánosát. Egy néhány száz méteres Mikulás-futásra, ahol mindenkinek, a legutolsónak is befutócsomagot adunk, alig jönnek gyermekek, mert a szülők féltik, hogy megfáznak. Azzal nem gondolnak, hogy mindennek, a mozgáskultúra hiányának, mennyi negatív következménye lesz, az ellenálló-képesség csökkenéséig és a betegségekre való hajlamosság kifejlődéséig – mondja kissé keserűen.

Azt mondja: „amíg bírja”, addig még fut. Hogy miért? „Mert sportolni jó…”