Felhívás!

A tánc egy életforma

A tánc egy életforma Vigadó

Keresztes-Gere Gabriella 2008 óta a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosa. Életét a tánc már gyerekkora óta meghatározza, és nem csupán hobbiként, munkaként vagy hivatásként tekint a táncra. Gabici – ahogy mindenki ismeri – addig szeretne táncolni, amíg mozogni bír, ebből a szakmából szeretne nyugdíjba menni, majd azt követően oktatni szeretné ezt a művészeti formát.

– Miért kezdett el táncolni? Hány év telt el azóta, hogy először felhúzta a táncos szoknyát?

– Körülbelül húsz évvel ezelőtt, olyan 11–12 éves koromban „találkoztam” először a néptánccal. Energikus kislány voltam, ennek lévén pedig sok mozgásra volt szükségem. Akkoriban Baróton működött az Erdővidék Táncegyüttes, ott kezdtem, Virág Endre tanított moldvai táncokat. A mai napig él bennem az első baróti napok fellépésének izgalma.

– Egy pillanatig sem csüggedt a kedve a tánc iránt?

– Nem, és ebben az segített a leginkább, hogy nagyon pozitív és kiemelkedően jó oktatóim voltak a kezdetekkor, akik képesek voltak ezt a néptáncos életérzést nagyon mélyre és jól elpalántálni a lelkemben. Kíváncsiságomból fakadóan szomjaztam mindig az egyre újabb és újabb táncanyagok megismerésére, elsajátítására, ami kíséri mai napig táncos pályafutásomat, de még ma is van olyan táncanyag, amit nem ismerek, a célom, hogy ezeket is magamévá tegyem.

– Milyen az, amikor a tánc életformává válik?

– Isteni áldásnak tartom azt, ha valaki abból tud megélni, ami amúgy a hobbija, amit imád is csinálni. Szerencsésnek tartom magamat, nem sokaknak adatik meg ez a lehetőség. Ahogy mondtad is, ez egy életforma, amit ha magadra öltesz, általa válsz teljessé, én ebben tudok kiélni, illetve megélni olyan érzéseket, amelyek segítenek önmagam lenni. Nem tudok elképzelni egy tánc nélküli Gabicit.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletével?

– Mi az a magánélet? Hiszen 2008-tól vagyok hivatásos táncos, azóta minden programom, és tervem az ottani program után alakult, egy éve vagyok gyereknevelésin, és rettentően fura volt az elején, amikor magam kezdtem szervezni az életem, hiszen most nem kell az együttes programjához igazítanom a napjaimat. Így belegondolva azt kell mondanom, hogy a tánc és az együttes a magánéletünk is kicsit.

– A férje is táncol. Milyen a közös munka?

– Nehéz. Hiszen ez azt eredményezi, hogy 24 órából 24 órában ugyanazok a munkahelyi gondjaink, és itthon sincs, aki függetlenként meghallgatna a témában minket. Azonban, úgy érzem, kisebb-nagyobb sikerrel el tudjuk választani egymástól a kettőt, itthon igyekszünk nem beszélni az együttesbeli dolgainkról, és a magánéleti dolgainkat próbáljuk nem bevinni az együttes életébe. Nyilván nem könnyű, és nem mindig sikerül, de igyekszünk.

– Melyek a kedvenc táncai?

– Nem tudnék csak egyet megnevezni, az összes kedvencem, de a legkedvencebbek közé sorolnám a csávási cigányt, a gyimesit, illetve a kalotaszegi román táncokat.

– Meddig szeretne még néptáncolni?

– Amíg bírok mozogni és élek, persze nem hivatásszerűen, de innen szeretnék nyugdíjba vonulni, az szép lenne. Persze vannak külső tényezők, amelyek ezt majd befolyásolják, de remélem a legjobbakat. Ha majd elmegyek nyugdíjba, remélem, még fogok tudni tanítgatni, és így nem fog megszakadni a tánc jelenléte az életemben.

– Mit üzen a tánc világnapján a táncot szeretőknek?

– Voltaire-től idéznék, úgy gondolom, hogy időszerű és örök: „Olvassunk és táncoljunk! Ez a két szórakozás soha nem fog ártani a világnak.” Isten éltesse a táncot, és mindenkit, aki táncol.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.