Felhívás!

Szentkatolnaiak a millenniumi Budapesten

Szentkatolnaiak a millenniumi Budapesten Kultúra

1896-ban a magyar honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte az egész ország. Az ünnepi rendezvények sorozata május 2-tól október 31-ig tartott. Hogy az ünnepségek kisugárzása érződött az ország legtávolabbi szögleteiben is, azt a saját családi legendáriumomból merítve is igazolhatom.

Nagyszüleim millenniumi emlékeit a nagyanyámtól hallottak alapján igyekszem felidézni. Ők Kézdivásárhelyen laktak ugyan, de szentkatolnai bennvalójuk szomszédos volt a néhai Cseh Miklós földbirtokos pártában maradt lányának, Bertának a bennvalójával, s a gyakran Szentkatolnára látogató nagyanyámmal Berta jó kapcsolatot ápolt. Budapesti utazásukat is közösen tervezték.

A két család szentkatolnai telkét különben egy szakaszon a Felmenő, jelenleg Iskola utca választotta el, s a Cseh Berta telkén – amelyet a község 1934-ben vásárolt meg – jelenleg a szentkatolnai iskola épületei állnak, egyik éppen az egykori tulajdonos lakóháza volt.

A tervezett időben nagyszüleim és Berta egyik torjai rokonával együtt indultak el Budapestre a kézdivásárhelyi vasútállomásról. Amíg nagyszüleimet főleg az ünnepi rendezvények érdekelték, addig Bertát az a határozott cél vezette, hogy apja sírjára egy őt megillető síremléket rendelhessen.

A megérkezést követően nagyszüleim először városnézésre indultak, s csak azután kerítettek sor rokoni látogatásokra. Berta is felkereste rokonait, majd a kiállításokról és termékbemutatókról tájékozódott.

Látszott rajta, hogy vidéki lány, háziszőttes ruhát viselt, puritán, de igényes megjelenésű nő volt Berta. Könnyen rátalált a sok kiállítási épület és pavilon között az őt érdeklő, eladással egybekötött árukiállítás helyszínére. Meg is találta az igényeinek megfelelő fekete márvány obeliszket, az éppen jelen lévő, a cég képviseletével megbízott hölgytől pedig az ára után érdeklődött. A hölgy, miután Bertát tetőtől talpig szemével végigmérte, közömbös hangon megszólalt:

– Kérem, ez a sírkő nem magának való! – s ezzel tovább akart lépni.

Bertát hidegzuhanyként érte a válasz, de gyorsan túltette magát, sértődöttségét jól álcázta, s kimért, erélyes, kioktató hangon folytatta:

– Én kérdést tettem fel önnek! A kérdésemre nem válaszolt. Kérem, ön miért van itt, ha a feltett kérdésre nem tud válaszolni? Nos, ki itt a tulajdonos? Kérem a címét!

Berta végül a cím birtokában távozott. Rátalált a jó modorú, udvarias cégtulajdonosra, s a fekete márvány obeliszket meg is vásárolta. A helyben megfogalmazott sírfeliratot a cég mintafüzetéből kiválasztott betűtípusokkal vésték be a márványoszlopba. Az obeliszket alkotó egyes darabokat a cég becsomagolva vasúton szállíttatta Kézdivásárhelyre.

Nagyszüleim a kiállítások mellett színház-, képtár- és múzeumlátogatással töltötték idejüket. Ellátogattak panoptikumba is. Az élethű viaszfigurák jelentős személyiségeket ábrázoltak. Éppen távozni készültek innen, mikor nagyanyám a terem közepén megpillantott egy széken ülő, egyenruhás, termetes, markáns arcvonású bajszos figurát. Közelebb lépve az alakhoz, férjét is odaszólította, s hangosan megjegyezte:

– Te Pista, nézd, ez a figura olyan tökéletes, mintha élne, még a szeme is megvillan!

Az egyenruhás férfi a székről felállva, meg is szólalt, mondván:

– Igen, kérem, mert én vagyok a teremőr!

Nagyapám gyorsan karon fogta nagyanyámat, és szó nélkül távoztak a panoptikumból. Ennek az esetnek az elmesélése közben még évtizedek múltán is hangosan nevetett nagyanyám…

Budapestről nagyszüleim és Cseh Berta sok élménnyel, elégedetten tértek haza. Berta a fekete obeliszket még abban az évben felállíttatta édesapja sírjára. A falu temetőjében ma is a legszebb síremlék a Cseh Miklós sírját jelölő fekete márvány obeliszk.

A millenniumi emlékévben Szentkatolnán is többen ültettek vadgesztenyét. A Basa–Sinkovits-udvarház bejáratától balra ültetett tíz fa már nem érte meg a millecentenáriumot, mert a 20. század végén kivágták azokat. A nagyapám által ültetett vadgesztenyék közül csak a bejárati kapunktól balra álló öreg fa van életben. Tavasszal, amikor sziporkázó fehér virágai, mint gyertyák ezrei ragyognak a napfényben, bennem újból és újból a millenniumot, illetve nagyszüleim emlékét idézi fel…

Bakk Pál

Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások