Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Mivel telik el az élet?

Mivel telik el az élet? Kultúra

Emlékezésre ma is méltó, irodalmi emlékezetünkben fontos helyet foglal el Horváth István (1909–1977) Tornyot raktam című, 1942-ben írt költeménye.

Hirdetés
Hirdetés

Egyrészt az erdélyi népélet ősi rétegét villantja fel benne a költő, olyat, amelynek megtapasztalásáért és tudományos feltárásáért a nyugati világ tudósai a múlt század közepén például a szomorú trópusokat kellett, hogy felkeressék, költőnknek viszont mindössze (!) saját gyermekkorába kellett visszatekintenie, hogy – mondhatni – a természettel együttműködő közösségek és népek világát egy versnyi időre megidézhesse.

Másrészt az előadott történetből kitűnik, hogy unoka és nagyapa között eszményi volt a kapcsolat, ami az együtt töltött idő minőségét, tartalommal való telítettségét illeti. Utóbbi egy zord téli estén a meleget sugárzó kemence mellett törökbúzát fejtett, közben mesélt az unokájának, s egy-egy csutkát feléje dobott, a fiú meg tornyot rakott belőlük. A lázas gyermeki munkálkodást már-már siker koronázná, amikor egy újabb odadobott csutka nyomán összeomlik a torony. Düh, majd lelki összeomlás vesz erőt az unokán, vigaszt pedig kitől nyerhet, ha nem a nagyapától?

Nyilvánvaló, hogy hajdan sok mindenben egyek voltak a különböző nemzedékek képviselői. Az idős ember bölcsességére pedig éppen olyankor számíthatott a gyermek, amikor kudarc érte, s így erőt kapott az újrakezdéshez. A bölcsesség meg úgy szól, ezúttal a költő megfogalmazásában, hogy tulajdonképpen az egész élet építéssel telik el, de hogy ki-ki a maga tornyát betetőzhetné, az eleve lehetetlen, hiszen „vágyaink még feljebb hágnak”. Ugyanakkor, mivel a csutkák megvannak, újra lehet rakni a tornyot. (Ez az emlék különben mint a csuszajáték bemutatása helyet kapott Horváth Istvánnak a szülőfalujáról készült, 1971-ben megjelent monográfiájában, írói falurajzában, a Magyarózdi toronyaljában is!)

Végül az intelem is a nagyapa részéről hangzik el – „amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!” –, s maga a versben elbeszélt történet is ezt támasztja alá, minthogy az unoka tényleg újra felrakja a tornyot…

Horváth István verse remekmű. Úgy vélem, igazi „hozadéka” az lehetne – úgy általában – a remekműveknek, ha életünk művelésébe, helyes alakításába – úgymond – bele tudnának szólni. Több, mint meggondolandó ugyanis, amit a reneszánsz bölcselő, Montaigne jelentett ki, hogy tudniillik „legnagyobb és legdicsőbb remekművünk a helyes élet.”

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük