Magyarörmények Erdélyben

Magyarörmények Erdélyben Kultúra

Az örmény szó hallatán szinte majd minden erdélyi átlagembernek a kereskedés ugrik be, hiszen így rögzült a köztudatban: tudjuk, hogy éltek örmények tájainkon, leszármazottaik ma is köztünk vannak, ám ezen túlmenően más nem igazán jut eszünkbe róluk. Ami nem is csoda, hiszen egész nemzedékek nőttek fel úgy, hogy semmit sem tanultak róluk, és ha történetesen valakinek örmény volt a szomszédja, azt sem tudhatott róla, mert a kommunizmus idején nem volt szerencsés fitogtatni az e fajta származást.

A Marosvásárhelyen élő dr. Puskás Attila is csak meglehetősen későn, tizenhat évesen szembesült azzal, hogy örmény származású. Az ok: a családja örmény ága elhallgatta identitását, ugyanúgy, ahogy ezt más örmény családok is tették Erdélyben a kommunizmus idején. Jelenleg azonban ő az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének elnöke, ebben a minőségében járt Baróton is, ahol Erdővidék Múzeumában, a Tortoma Önképzőkör keretében tartott előadást az örménység történetéről, kulturális örökségéről. Az előadás után kértük meg, osszon meg néhány érdekességet olvasóinkkal az erdélyi örményekről.

– Említette, hogy a kommunizmus éveiben az erdélyi örmények eltitkolták származásukat. A mai fiataloknak fogalmuk sincs azokról az időkről. Elmesélné, hogy miért kellett ezzel titkolózni?

– Elsősorban azért, mert az örmények többségét kuláklistára tették, megakadályozták őket abban, hogy egyetemi tanulmányokat folytathassanak, karriert építhessenek. Ez tehát nem önmegtagadás volt, hanem bölcs hallgatás.

– Ön hogyan „fedezte fel” örmény gyökereit?

– Tizenhat éves koromban nagymamámnál, a szekrény tetején rábukkantam az Armenia folyóirat egyik példányára – a lapot Szamosújváron indította Szongott Kristóf a 19. század végén –, de felfedeztem egy tekercset is ugyanott: a családom 1760-ig visszavezetett családfáját ábrázolta, amikor az nemességet vásárolt Mária Teréziától. Édesanyám marosvásárhelyi, én is ott születtem, anyai ágon az örmény Szentpéteri családnak vagyok a leszármazottja. Ezek után kezdtem el érdeklődni az örmények után.

– Most ön az Erdélyi Magyarörmény Szövetség elnöke. Mivel foglalkozik a szövetség?

– A szövetségnek az a célja, hogy az örmény származású erdélyieket valamilyen formában összekösse. Ennek egyik fóruma a most indított Magyarörmény élő örökség című folyóiratunk. Szeretnénk identitásunkat megerősíteni, történelmi múltunkat jobban megismerni, és úgymond „kifelé” is nyitni. Vagyis szándékunk, hogy minél többen tudomást szerezzenek arról, hogy igenis itt, Erdélyben éltek-élnek örmények, és hogy Erdély, sok más nemzetiség mellett, az örmények hazája is. Szövetségünk egy ernyőszervezet, melynek alapító tagjai – magánszemélyek mellett – a marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület és a gyergyószentmiklósi Örmény Katolikus Egyesület voltak. Később csatlakozott hozzánk a székelyudvarhelyi Örmény Katolikus Egyesület és a maroshévízi dr. Urmánczy Nándor Egyesület is. Az örmények szerte Erdélyben kis közösségekben élnek, ezért is tartjuk fontosnak felkarolásukat szövetségünk által. Ugyanakkor óriási kulturális örökséggel rendelkezünk, melyet közös erővel, valamilyen formában be szeretnénk mutatni másoknak is.

– Ha örmény, akkor kereskedő, ha kereskedő, akkor gazdag – hangzik az általánosító vélemény. Valóban így volt, így van?

– Nem. Az örmények között is voltak szegények, és az, hogy kereskedtek, gyakran csak a kényszerpályát jelentette a számukra, mint ahogy a zsidók és a görögök számára is. Azoknak a nemzetiségeknek ugyanis, melyek Magyarországon nem voltak honfiúsítva a magyar nemzetben – és ez elsősorban az 1848-as forradalom előtti korszakra értendő –, más felkapaszkodási, kitörési lehetőségük nem maradt. A nemességet is azért vásárolták az örmények, hogy kereskedni tudjanak. Aztán idővel annyira beleszoktak a kereskedésbe, hogy azt mesteri módon művelték.

– Ismeri-e még valaki az örmény nyelvet Erdélyben?

– Az erdélyi örményekre már nem érvényes az, hogy „nyelvében él a nemzet”. Egyetlenegy személyről tudok, aki még beszél örményül nálunk, ő a századik évéhez már közel járó Zakariás Péter bácsi, aki Csíkszépvízen lakik. De ő sem a családban tanult örményül, hanem papnak készítették, örmény szerzetesi iskolába került Bécsbe, ott tanulta meg. Ahol letelepedtek, az örmények fontosnak tartották megtanulni a befogadó nemzet nyelvét, Erdély esetében a magyart, mert kereskedők lévén, elsősorban erre volt szükségük, és nem anyanyelvükre. Az örmény nyelv oktatását egy adott pillanatban az osztrák hatóságok opcionálissá tették, majd meg is szüntették Erdélyben.

– Az anyaországgal tartanak-e valamilyen kapcsolatot?

– Az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének képviselete 2011-ben látogatott el Örményországba, amikor is eljutottunk a Diaszpóra Minisztériumba, ahol azzal a ténnyel szembesültünk, hogy az erdélyi örmények a legrégebbi élő örmény diaszpórát képviselik a világon. Romániának van örmény nagykövete, és Örményországnak is van képviselete Bukarestben: Hamlet Gasparian nagyköveten keresztül tartjuk kapcsolatunk Örményországgal. A nagykövet testvértelepülési kapcsolatokat is próbált kiépíteni romániai és örményországi városok között. Gyergyónak például van egy örmény testvérvárosa, de egyelőre csak papíron, a gyakorlatban a hiányzó infrastruktúra, a magas szállítási költségek, vámügyi gondok miatt nehéz gazdasági vagy akár csak kulturális kapcsolatok kiépítését megvalósítani.

A legnagyobb számú erdélyi örmény beáramlás 1672 elején történt, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem engedélyével. Körülbelül 12-15 ezer moldvai örmény telepedett le Besztercén, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen. Később két várost alapítottak: Szamosújvárt (1700) és Erzsébetvárost (1733).

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.