Könyv a mi színházunkról

Eredetileg más címet szántam ennek az írásnak, azt, hogy Dancs Árpád könyvét megírta. Akár Árpinak is írhatnám, hiszen legalábbis itt, Sepsiszentgyörgyön évtizedek óta közismert és közkedvelt szereplője, meghatározó személyisége a művelődési-művészeti életnek, úgy általában a közéletnek.

S ezt nem csupán az egymás után, rövid távon megjelent két rendkívül érdekes, hiánypótlónak mondható könyve mondatja velem, hanem pár évtizedes ismeretségünk, barátságunk, közös kezdeményezéseink és rendezvényeink is.

Már a „mozis” könyve kapcsán elmondta, mennyire vonzotta őt mindkét ágazat, a film és a színház, s mivel szentgyörgyi tanárként, művelődésszervezőként bele is vethette magát a helyi és tágabb kitekintésű „kultúrélet” sűrűjébe, csak idő kérdése volt, hogy ezzel kapcsolatos élményeit, hallott és olvasott történeteket saját maga által megszabott keretek között hasznosítsa. Már a hajdani Megyei Tükör hasábjain közzétett számos film- és zeneművészeti közlése, a beatzenéről készült és közölt sorozata jelezte, hogy képes akár jelentősebb összegezések megfogalmazására is. Csak idő kérdése volt az egész!

A mozizás és most a színház érdekében tett izgalmas utazása rejtett érzelmeket, hosszú ideig titkolt vagy elhallgatott életmozzanatokat, életjeleneteket elevenít fel, olyanokat is, amelyek akkor talán bántóak, sértőek lehettek volna, de mára megszépültek, kedves, olykor megmosolyogtató emlékekké váltak. Az biztos, hogy ez a színháztörténet ugyan nem a megszokott szabályok szerint készült, de megható, főleg a korosabbak számára rég elfeledett és most felidézett események, személyek újra átélhetőek, testközeliek lesznek, és egyben elégtételt is szolgáltatnak Thália megannyi – sokszor névtelen – hősének.

Rég elmúlt az ideje annak, hogy a színházi plakátokon a játszók neve is megjelenjék, holott jól tudjuk, színházrajongóként, elismert színművésznő édesapjaként és diákok százait, ezreit a színházterembe vezénylő és beültető tanárként nyugodtan kijelenthetem, a nézők nagyobb része, mielőtt színielőadásra megy, megérdeklődi, kik is játszanak. Sokan nem is a darabért, hanem egy-egy színművészért ülnek be a világot jelentő színházterembe. Nos, a most méltatott könyvnek éppen ez az egyik nagy érdeme: elégtételt szolgáltat a színészeknek, akiknek neve, mint már említettem, különösen mostanság egyszerűen lemarad a színházi hirdetményekről.

Azokban az évtizedekben, amelyekről ez a könyv szól, kevésbé volt ez megszokott, de a plakát-elsajátítás egy-egy kedvenc szereplő neve miatt annál gyakoribb. Bizonyára elégtételt jelent imígyen találkozni a közülünk eltávozott művészekkel, s elégtételt jelenthet a korosabb, de a még mindig színpadra lépő művészeknek is fiatalabb önmagukkal szembenézni, olvasni olyan történésekről, amelyek rég megestek ugyan, de így felemlegetve felmelegítik a szíveket.

Számomra külön örömet jelent, hogy az elsők között voltam, akik kézbe vehették, olvashatták a könyv még kéziratos változatát, a nyers munkát. E rendhagyó színháztörténeti munka címe szerint ugyan a színház első harminc évéről szól, de annál jóval több: benne sűrűsödik hol konkrétan, hol átvitt értelemben Sepsiszentgyörgy akkori harminc esztendeje is.