Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Kiss Lázár emlékezete

Kiss Lázár emlékezete Kultúra

Kiss Lázár, akire ma emlékezünk*, illetve akit jó emlékezetünk korai távozása óta is őriz, nyolcvan­öt évvel ezelőtt, 1935. október 26-án született Bélafalván. Fontosabb életeseményeinek helyszíne is ez a felsőháromszéki kistérség. Kiss Lázár, a félárva falusi fiú a kézdivásárhelyi Pedagógiai Iskolába felvételizett, amit 1950–54 között végzett el, és szerzett tanítói képesítést.

Az ifjú szellemi fejlődésében döntő szerepe volt magyartanárának, Benkő Ágnesnek. Pályáját Kézdialmáson kezdte meg 1954-ben. Itteni szolgálata alatt sikerrel felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának látogatás nélküli tagozatára, amit 1963-ban fejezett be. 1960-ban Kézdivásárhelyre költözött, és mint a rajoni könyvtár munkatársa, valamint a középiskolai bentlakás nevelőtanára dolgozott, aztán 1963 és 1968 között könyvtárigazgatói megbízatást és óraadó tanári állást kapott. Könyvtárigazgatóként a város művelődési életének egyik irányítója és cselekvő részese lett.

1968-tól Kiss Lázár teljesen pedagógusi hivatásának élhetett a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum magyartanáraként. Ezt a munkakört töltötte be 1997-ben történt nyugdíjazásáig. Családi élete is kiteljesedett: 1969-ben megnősült, feleségül vette Zágoni Puskás Éva német–magyar szakos tanárnőt. Házasságukból három gyermek született, akik ugyancsak elhivatottsággal művelik választott szakmájukat: Ágnes orvosként, Judit tanárként és szerkesztőként, Zsuzsanna színházi emberként.

Kiss Lázár Kézdivásárhelyen folytatott, több mint három évtizedes pályája során középiskolai diákok ezreiben ébresztette fel és erősítette meg a magyar kulturális örökséghez való ragaszkodás érzését és tudatát. Olyan mostoha történelmi időszakban, amikor az egyház csak korlátozott körülmények között tölthette be nemzetmegtartó és -nevelő szerepét, Kiss Lázár templommá tudta tenni az iskolát, és megszállott papként hirdette az anyanyelvhez s ezen keresztül a magyar irodalomhoz és kultúrához való természetes kötődés jogát és kötelességét egy, az anyanemzettől elszakított székely-magyar közösség körében. Külső megjelenésével és megszólalásával is mondhatni ünnepi eseménnyé tudta tenni tanóráit, s ezáltal környezetében a magyar nyelv iránti igényességet tartotta ébren folyamatosan, még azokban a sötét 1980-as években is, amikor állampolitikai rangra emelték Romániában egy kommunista vezér képzelgéseit, miszerint már nem is léteznek az országban magyarok, csak magyarul beszélő románok, s hogy Románia tökéletesen megoldotta a nemzetiségi kérdést, mivel kivétel nélkül mindenki egy közös nyelvet, a munka (!?) nyelvét beszéli.

Az csak természetes, hogy Kiss Lázár hamar kiérdemelte kollégái megbecsülését, s ennek folytán ő tölthette be 1969-től több mint húsz éven keresztül a kézdivásárhelyi és a városhoz tartozó körzet falvaiban tanító magyartanárok módszertani körének vezetői megbízatását, s ezt a hivatalos és nyilvános fórumot is a magyar kultúra közvetítésére és az azonosságtudat elmélyítésére használta, a tervbe vett szakmai tevékenységek és megbeszélések a magyarságtudat erősítését és a kulturális értékek melletti kiállást célozták.
Kiss Lázár magyartanári pályájának kezdete a romániai magyar kultúra második világháború utáni, rövid ideig tartó felfelé ívelő szakaszára esik, az 1960-as évek második felére. Megpezsdült az irodalmi-kulturális élet ekkor, s ez jótékonyan hatott a vidéki kisvárosokban is. Mint cseppben a tenger, tükröződött ez Kézdivásárhelyen, illetve annak líceumában, ott ahol Kiss Lázár nagymértékben járult hozzá az iskola szellemi-kulturális pezsgéséhez. Azt mondhatnók röviden, hogy ott volt mindenütt, ahol a magyar nyelvű kultúra közvetítése és terjesztése volt a tét. A rendszerváltás után Kiss Lázár megalapította az iskola mellett működő Nagy Mózes Közművelődési Egyesületet és Alapítványt, amely immár nyíltan fogalmazhatta meg céljai között mindazt, amit az alapító tetteivel addig is tanúsított.

A sokaknak világító fáklya hirtelen lobbant ki, 1997. október 6-án hunyt el Kiss Lázár, és szülőfaluja temetőjében pihen. A Bélafalvához való hűsége példaértékű volt, nem szűnt meg soha támogatni erkölcsileg és szellemiekben a hozzá forduló falusfeleit.

Mondják, tanítványaiban él tovább a pedagógus. Kiss Lázárnak is vannak tanítványai, akik az irodalmi pályán mint számottevő alkotók értek el figyelemre méltó eredményt, több tucatnyian pedig mint magyartanárok viszik tovább Kiss Lázár hagyatékát.

Vargha Mihállyal, aki nemes anyagban, domborművet alkotva örökítette meg Kiss Lázár arcának múló földi mását, szintén meghitt kapcsolatot ápolt. A régiek azt tartották, létezik ércnél is maradandóbb „anyag” az arra méltó dolgok és személyek megidézésére: exegi monumentum aere perennius. Ez alkalommal fölösleges lenne arról elmélkedni, hogy mely „anyagból” készült emlék a maradandóbb. Azt gondolom, hogy a szóból és írásból, valamint „ércből” készült együttesen alkot maradandó emléket annak, akit ezúttal megidézni próbáltunk…

(* Elhangzott vasárnap a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, a Kiss Lázár-terem és -dombormű avatásán.)

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2020. október 27., 9:20
    ÉRTÉKELÉS: -1

    Volt gyerekkori ismerősöm. Kedves tanárom. Éva néni osztályfőnököm! Mindig felnéztünk rájuk!Csak mindent felülmúló Tisztelettel gondolok vissza azokra a szép időkre amikor Ők tanitottak! Isten áldja kétkezük munkáját! Amikor Bélafalván a temetőben járok meghajtom fejem és békés nyugodalmat kivánok ennek a csodálatos embernek! Bélafalvi Botond.

  • User
    Dátum: 2020. október 27., 14:57
    ÉRTÉKELÉS: 5

    Nem már, tényleg senki nem olvassa az újságot, azok közül, akiket megalázott, szó szerint minden órán, mert nem volt testvére?! Én minden órán megkaptam a fejmosást, mert egyedüli gyerek vagyok szüleimnek. Sokáig azon is gondolkoztam, nem-e én kellett volna egy esetleges tesóról gondoskodjak…komolyan. Ja, és a szülőiértekezleten felszólalt szülőket azzal fizették ki, hogy nincs amit tenni, nem lehet más tanárt kérni…

  • User
    Dátum: 2020. október 28., 12:45
    ÉRTÉKELÉS: -8

    Mások is forgaqlmaztak könyveket, évente háromszor is, és minden rendes tanár megkérdezte diákjait, hogy hányan volnának testvérek. Talán túlzásnak tartják?

    • User
      Dátum: 2020. október 28., 14:00
      ÉRTÉKELÉS: 8

      Ha az ön gyereke minden, mondom minden órát lábon állva kellene töltsön mert nincs testvére, ön elfogadhatónak tartaná? Ugyszintén azért mert épp Gizikének vagy Bélukának keresztelte, és valamelyik tanár ezért felállítaná, és egész órán ecsetelné, hogy nem jó nevet adtak neki a szülei, talán ez is normális ön szerint?!
      Nem, nem az, sem most és nem volt az 25 éve sem….csak akkor nem volt mit tenni. Csak a megaláztatást türni érthetetlenül.

    • User
      Dátum: 2020. október 28., 14:46
      ÉRTÉKELÉS: 5

      A könyvekről meg annyit, hogy minden héten vettünk könyvet, mert kiosztotta. Vitorlázó repülő tervezése, matek példatár stb, sőt volt olyan ameltik dedikálva volt valamelyik gyerekének. Szerintem ha az ön gyereke egy fél év alatt megtöltene egy polcot a könyves szekrényen, fölösleges, értéktelen könyvekkel, nem hagyná szó nélkül…csak manapság lehet szólni, akkor nem lehetett. Ennyi.

  • User
    Dátum: 2020. október 28., 18:19
    ÉRTÉKELÉS: -1

    Talán valaki nem a valódi keresztnevén mutatkozott be, vagy valaki azért mert rendetlenkedni, mert egyetlenke volt. A hőst pedig az egész osztály titkon támogatta. A hős osztály nem tudja ma sem, hogy egy kis állógyakorlattal szigorú állapotban ólomnehéz büntetésektől szabadult meg.

    • User
      Dátum: 2020. október 29., 10:59
      ÉRTÉKELÉS: 9

      Ne, én nem egyedi esetet említettem. „Vagányok” minden osztályba vannak, nem róluk beszéltem. Hanem, arrol a 7 gyerekről (fiuk, lányok egyaránt), akik lábon állva töltöttük a magyar órát, mert „egykék” voltunk. Nem azért voltunk felszólítva, mert szemtelenek voltunk. Így remélem világos. S ha az „egyke” téma ki volt vesézve, akkor következett, hogy milyenek a szülők, nem érzik, hogy nem talál egy keresztnév a vezetéknévvel, ha ugyanazon magánhangzók vannak mindkettőbe…stb stb.
      Van aki kellemes emlékekkel maradt, van aki nem. Tetszik vagy sem…illik kimondani vagy nem.

  • User
    Dátum: 2020. október 29., 20:53
    ÉRTÉKELÉS: 7

    A tanár úr nem tanított engem, mivel NB Tamás művelte magát magyar órákon….. Sok tanár a jelenlegi 12.es diák szintjét sem ütte 1990 körül!(nem írom meg a pontos évfolyamot, mert még annyi év után is visszanyalhat a fagyi😆!)
    Esküszöm ma is kantaszindrómában szenvedek!

  • User
    Dátum: 2020. november 1., 11:30
    ÉRTÉKELÉS: -1

    Volt egy tantárgy amiből mindig 10-esem volt, mert nagyon jó voltam benne. És volt mellé néhány hármasom. Miért? Mert a tanárom azt mondta: tőled többet várok el mint a többitől. Na az megalázó volt, mert akadt olyan diák, aki ugyanazért a „tudásért” 7-est kapott. De ez a „megalázás” javamra vált. Mert megtanultam valamit, leckét kaptam. Akkor lázadtam, de később rájöttem: a megalázás legtöbbször azokat éri, akikben nincs alázat. Márpedig alázat nélkül, se tanulni, se dolgozni hatékonyan nem lehet. Kiss Lázár óráiból többek közt nagyon szerettük, mikor dolgozatírás után összegyűjtötte az aranyköpéseket, és felolvasta nekünk. Hatalmas marhaságokat írtak néhányan, és ő szóvá tette, néha elég csúfondárosan. Mindenki röhögött, persze, hogy megalázva érezte magát a „szerző”. De tanult belőle. Mindenki tanult belőle. Ha volt benne alázat. De ma is vannak, akik a kettő között (megalázás, alázat) nem tudnak különbséget tenni.