Felhívás!

Kicsi falu nagy hősei

Kicsi falu nagy hősei Kultúra

A Bod Péter Megyei Könyvtárban szerdán mutatták be Préda Barna Harci zajban – Zalánpataki hősök albuma című kötetét dr. Péter Sándor nyugalmazott irodalomtanár, Magyarosi Sándor hadtörténész, a kötet lektora, valamint a könyv szerzője. Péter Sándor méltató szövegét itt olvashatják.

Szerencsés az a falu, amelyiknek olyan krónikása van, mint e könyv szerzője, Préda Barna. Nyugodtan odaírhatom azt is, hogy vitéz meg turisztikai szakember, de most, ez újabb könyvét olvasva és értékelve, az író jut elsősorban eszembe. Akinek  három kiadott vagy kiadás előtt álló munkája van, az már túllépett azon a vonalon, amely elválasztja azoktól, akik önkedvtelésből fordulnak a pennához, s ha még egyelőre nem is tartják magukat szépírónak, de amit és ahogyan elmondanak, az igen fontos, lényegi témákhoz kapcsolódik, s hordozza magában azt a felelősséget, amellyel számolnia kell minden komoly tollforgató embernek.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy első könyvének kéziratával engem keresett meg, s amint látszik, elfogadta tanácsaimat, észrevételezéseimet beépítette az éppen nyomás előtt álló kéziratba, s megszületett egy olyan kisfalu-monográfia, amely egy roppant szigorú rend szerint élő közösség páratlanul szép és küzdelmes életének érzékletes rajza. Első művében tehát leüti az alaphangot, s mi bizonyságul vettük, hogy lesz ennek folytatása. Amit elénk tárt falujáról az első kiadványban, az záloga volt annak, hogy nem áll meg, folytatása következik, hisz annyi minden van még, amiről szólni kellene, amit feltétlenül meg kell örökíteni.

S lám, megszületett a folytatás is, amelyben immár nem felsorakoztat történelmi tényeket, hanem történeteket, vidámabbakat meg keserűbbeket mesél el, s ha korábban bölcs nagytatája szövegeire támaszkodott elsősorban, a másodikban már bekapcsolja a falu többi bölcsét is, akik rendre megnyílnak az ifjú kérdezősködése előtt, s ennek köszönhetően megszületik a kicsi település hétköznapjainak hiteles tükre. Azt gondolhatná a kishitű ember, hogy ezzel vége, kiürült a zsák, nincs már, amit előhalászni, bezáródtak az emlékezés és a közlés kapui…

De nem! A fiatal író, történész, hagyományőrző, néprajzkutató biciklire pattan, csak úgy, végigjárja az utat Németországig, Bécsig, Budapestig, meg-megáll, körülnéz, ahogy a nagy Arany is írja, bekopogtat itt, ott, előveszi fényképezőgépét, ajtót nyitnak neki udvarias kopogtatására a berlini, bécsi, budapesti múzeumok, hadtörténeti gyűjtemények őrei, elő-előveszi hegedűjét, s pénzt muzsikál össze további útjához, és mire hazaér, annyira tele lesz a tarisznyája, hogy csak ki kellett bontani, rendszerbe fogni az abban megbújó ismerettárat, s lassan, de nagyon tudatosan elkészül a harmadik mű erről a büszke, de a nagy erdőség közepén szerényen meghúzódó icipici faluról.

A három közül talán ez az utóbbi a legmegrendítőbb. Az előző kettőben a sok erőfeszítésbe, gürcölésbe beleöregedő falu képe tárult fel, amelyet az tartott meg igazi, őszinte székely közösségnek, hogy tudtak dolgozni, jókat nevetni, tudtak mulatni, meg tudták mutatni a környező településeknek, hogy ebben a maréknyi falusiban annyi erő, tehetség, dacosság rejtőzik, amivel meg tudták magukat védeni a természeti csapások, a vadállatok, az embertelenség, a kiszolgáltatottság ellenére is. Felemelő volt látni, s mindenkor az, ahogy a kilencvenéves Préda Jenő bácsi a hegedű húrjaira helyezi a vonót, s hirdeti vidámabb vagy szomorkásabb nótákkal, hogy Zalánpatak él és élni fog, annak dacára, hogy még a második könyv megszületése után is érezhetően csökkent a lakosság száma.

Nos, ennek a fogyásnak nem csupán a faluból való elköltözés, a végleges eltávozás az okozója, hanem az a fenevad, amelynek háború a neve, amely egy század alatt kétszer is rátámadt a megriadt fészeknyi emberre, s hiába olyan kacskaringós a Zalánpatakra vezető út, a katonai behívó mindenkit megtalált, akinek azt címezték. És mentek a fiatal legények, a tizennyolc évesek is, és mentek a fiatal édesapák, az első világégésből hazakerültek is, itthon hagyva szeretteiket, két, három vagy még több gyereküket, az unokákat. És jött a hír, hogyne jött volna a csatákban kitűnően helytálló falubeliekről, üzenetek jutottak haza a kitüntetésekről, de aztán érkeztek a sötét felhők is. Családok csonkultak meg, soha nem hallott városok, vidékek adtak végső nyughelyet a hazájuktól, falujuktól messze elhunyt hősi halottaknak.

Megható eszközhöz nyúlt a szerző: rövidebb-hosszabb szöveggel bemutatja mindazokat a zalánpatakiakat, akik résztvevői voltak a háborúnak, megidézi a holtakat és az élőket is. Könyve szerint ebből az alig kétszáz lakosú falucskából az első világháborúban 18 hősi halott volt, 11 sebesült, és tizenketten estek fogságba. A másodikban már korszerűbb fegyverek szórták a halált, ennek 25 halottja volt, tízen sebesültek meg, s tízen estek fogságba. Az, hogy miképpen került a katonai zubbonyra a sok kitüntetés, hogy milyen volt a harctéren és a fogolytáborban, arról néhol bővebben, máshol szűkszavúbban szól a krónika. Olyan olvasmány kerül az érdeklődő kezébe, amely azokat is csodálatra készteti, akik eleddig nem is hallottak Zalánpatakról.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.