Ignácz Rózsa a régi Kovásznáról

Száztíz éve, 1909-ben pontosan ezen a napon született Kovásznán a későbbi ünnepelt színésznő, de igazán maradandót íróként és műfordítóként alkotó Ignácz Rózsa. Életének első kilenc évét töltötte itt (majd református lelkész édesapja áthelyezése folytán Fogarasra költöztek), amelyek élménygazdagsága későbbi műveiben gyakran visszaköszön. Az évforduló apropóján az 1942-ben megjelent Családi mondakör – karcolatok, anekdoták életemből című visszaemlékezéséből idézünk, korabeli képeslapokkal illusztrálva.

Húszévi távollét után, egy röpke nyári látogatáson ismertem fel szülőfalum igazi arcát. Ez az arc mindig bennem élt; belevésődött gyermekéveimbe, irányt szabott életemnek, de csak azóta tudatosodott, mióta egyre távolodón, kívülről nézem a falut s benne magamat… Kovászna Háromszék megyei, erdőszéli falu a Déli-Kárpátok könyökhajlatában. Városias. Emeletes ház is, járda, villany is akad benne. „Pokolsaráról”, borvíz-kútjairól s erdőiről nevezetes; számos a gőzfűrésze, de vannak Erdélyben nála dúsabb fatermő helyek; kézi szövésű gyapjúszövetei majdnem homespunök, ízletes füstölt sajtjai majdnem svájci remekek; Kovászna lüktető, szüntelen fejlődése már évtizedek óta majdnem egy Viktória-korabeli angol gyarmatéhoz hasonlatos…

A székelység legiparosodottabb elemének egyik fő gócpontja. Külső és belső jellegét két szó jelzi bennem egy ideje. Milyen is Kovászna? – kérdezem magamtól, s azonnal ráfelelem: fortyogó, és a szó jobbik értelmében: törtető.

A fortyogás illik talajára s székelyeire is. Rozsdavörös Kovásznán a patak vize; a laposan csepergő patak kellős közepén, ormótlan szikladarabok között borvíz bugyborékol; reumagyógyító iszapvulkánocska repeszti meg a piac közepét; nem hányja a sziklát, csak forgatja, rotyogtatja a köveket; a gazdaporták kútjaiból böffentető szénsavas víz tör fel. Feltör, nem tör ki, nem csap magasra, csak sistereg, morgolódik. Igazából se kitörni, se elcsitulni nem tud soha ez a dinamikus talaj, éppen úgy, mint a hátán élő székely, az örökké kezdeményező, a morfondírozó, a nyughatatlan újító, az ezermester, aki kézzel, fából csinál orgonát, mit sem törődve vele, hogy vannak világhírű acélezüst orgonagyárak, a székely, aki a maga feje után újból feltalálja, ha kell, a puskaport, s a kutat úgy szereti, ha tud muzsikálni is…

Kovászna örökké törte magát valamiben. Földje nem nyugodott, népe sem. Árvíz elöntötte, földrengés rázta, hegy elcsuszamlott, új borvíz-kutak keletkeztek. Lakói pedig ehhez képest szüntelenül alapítottak. Borvíz tört fel a kovásznai székely portáján? Nosza! Gödröt ásott, jó hamar, jó kicsit, körülvette deszkával, ácsolt néhány fürdőkabint, s még le sem gyalulta a deszkakapu szálkáit, máris árulta a fürdőjegyet. Összegyűlt egy kis pénze? Vett sebesen egy erdődarabot, egy szálig kivágatta a fát – ami fa, az arravaló, s nem is ér semmit az olyan, amelyik gyümölcsöt teremvén, kényes a fejszére –, kiirtotta az erdőt, eladta a fát. Vett az árából egy gőzfűrészt. Volt már társa is vagy három, s versenyzett velük fenemód, de még le sem dúlhatta őket, mást gondolt. A nyereségből hamar alapított egy gyapjúszövő gyárat, de az is lehet, hogy borvíz-fuvarozást szervezett, villát épített Kovászna kiesebb vidékén, Vajnafalván vagy a fenyvesek koszorúzta Tündérvölgy felé, s mikor még a vakoláson gondolkozott, akkor már meg is egyezett a nyaralókkal, akik a villát jó pénzért kibérelték.

Önmagából élő s önmagát pusztító erő jellemzi Kovásznát, szülőfalumat. Akar, küzd, mozog, fejlődik, fortyog, törtet. Mondhatnám: fölös üzemanyaggal dolgozik. Élet van benne, lüktetés, de rengeteg kisszerűség is, semmi összhang, semmi arány, semmi nyugalom. Öregedvén, ma nem találom szépnek belső nyughatatlanságát és külső képeinek tervszerűtlenségét. Pedig gyermekéletem emlékképeiben Kovászna az alkotó szépség maga…
(…)

Anyám tanult, művelt asszony volt, és Kovásznán társaság nélkül, árván és valami gőgös szomorúságban élt. Sűrűn panaszolta, hogy a kovásznai nép módfelett anyagias. Az anyagiasság lehetett erénye is e népnek, hiszen szorgos, gyűjtő, gyarapodó volt itt mindenki. De azért anyámnak is igaza volt. Hogy csak két kicsi példával bizonyítsak: Kovásznán úgy becsülik a pénzt, hogy a református templom falára is ráírták, olvasható ma is: „Ez a templom épült az Úr 1715. esztendejében, mikor egy köböl búza ára 38 rhénes forint volt.” S Kovászna társfalujában, Vajnafalván, a temetőben egy sírkő ma is áll, melyen jól olvasható, hogy néhai Vajna Károlyné, az egyház kegyes patrónája mennyit hagyott a templom újrafedésére s hány forint, hány krajcárt az iskolára. Anyám ridegnek tartotta a falut. Úgy érezte, nyomják a nagy hegyek; a rablánc-csörgető hegyi patakok szüntelen zúgó zörgése minden idegszálát gyötörte. Fázott s köhögött a lélekkaparó téli szelektől, nemeréktől, s visszariadt Kovászna-fürdő hangos, üres, léha, nyári életétől.

A kovásznai sétatéren már reggel kilenckor bécsi valcereket húzott a dülledt szemű cigányprímás, s a dús fák alatt reggeltől estig hullámzott a kovásznai előkelőség: utolsó divat szerint öltözött, semmittevő asszonyok s kesztyűskezű, sétapálcás lovagjaik. Árvaságában a munkát választotta anyám is. Az óriási kertet – amit olyan sűrűn beültetett, hogy idegen be ne lásson oda –, a négy gyermekét s a szegényeket. Járta a karácsonypataki árvákat és özvegyeket…
(…)

Sok volna Kovásznáról mindent elbeszélni. Pedig el kellene mondani, hogy hatéves koromban, lobogó lokálpatriotizmussal arról ábrándoztam, hogy ha nagy ember leszek, világhírűvé teszem ezt a túl sok természeti kinccsel megvert falut. Hogy messze földön híres legyen a Horgász nevű savanyúvízforrás, az Áprád-fürdő éppen európai hírű, a Pokolsárt ezrek látogassák, s a száraz kéngőzlő mellett tömegeket befogadó reuma-gyógyszállók épüljenek.

Kovászna volt számomra a csodák világa. Az erdő rengetegnek tetszett, a patak Dunának. A falu társadalmi tarkasága első eszmélésemtől kezdve izgatta képzeletemet: a szegényeket, anyám példájára, támogatásunkra váró embereknek tartottam, a sétaterek hullámzó semmittevőit, ugyancsak anyám példájára, megvetettem, de ugyanakkor sóvárogtam is közéjük, mert mások voltak, mint mi, mert nem értettem őket, mert azok nem dolgoznak semmit, s mégis gazdagok, utazni szoktak, és nem könyvekről beszélnek, mint anyám, hanem élő valóságról, városról, színházról, csillogásról: Budapestről… Borzongva néztem Vajnafalva idegen ajkú lakóit, akik feketék, szőrösek, kecskét legeltetnek, hegyekben laknak, és apámmal igen barátságosan, olyan nyelven beszélnek, amit nem lehet megérteni. Gyakran hallottam, hogy mindig baj van velük: ők tőlünk féltek, mi tőlük, velük ijesztgettek dajkáink, róluk meséltek, hogy éjjelente átszöknek a gránicon, bé Móduvába…

Kovásznán hallottam először azt a szót is, hogy: Moldova, ott láttam először Moldovából jött, kieresztett ingű magyart. Kovásznán történt, hogy egy erdőirtó csíki munkás, aki Kovászna felett, a kommandói fatelepen dolgozott, leütötte fejszével munkaadóját, azután bemenekült a faluba, s az üres templomban az orgona sípjai közé elbújt. Éveken át játszottuk Kovásznán a csíki „ölögető” legény históriáját, aki embert öl, a templomba menekül, azután kitépi magát a csendőrök keze közül, s nyoma vész valahol, a Moldováig nyúló rengetegben. Ma is összerezzenek néha, ha szép, magas, ezüst sípú orgonákat látok, pedig hányszor lipinkáztam Laci bátyámmal az orgona nyomós fújtatóján, még az ölögetős legény ideje előtt!

El kellene mondanom, hogy apám és anyám végletes természete között hánykolódva, Kovásznán pártoltam először s mintegy segélyt kérően a néphez. Parasztleánykák voltak a barátaim – s nem okozott csalódást, hogy meneküléskor ők hordták el legszebb játékaimat. Két legdöntőbb élményemet is Kovásznán szereztem. A tizenhatos meneküléskor a fejvesztetten menekülő középosztállyal szemben lenyűgözött a földjén maradó, magabiztos nép látása. Azt éreztem, hogy a nép sohasem fél. A maga földjén urabb, s biztosabb, mint úri bizonytalanságunkban magunk. Veszély érzetét éltem át, osztályom, s nemzetem veszélyének érzetét Kovásznán, s ez a veszélyérzet hajtott először a parasztok felé…

Mikor tizennyolcban Fogarasra költöztünk, nyolcéves voltam. Sírva öleltem meg minden egyes fánkat; megcsókoltam a kerekes kút oldalát, s később, Fogarason, tündérmeséket hazudtam gyermekkorom csodás falujáról, Kovásznáról: ahol muzsikál a kút, fortyog a borvíz, s iszapot hány a föld…