Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Veszedelem

Veszedelem Hintaszék

Jártam az erdőt, na, nem a nagyon veszélyes részét, mert egyedül nem szokásom messzire barangolni, főleg a vadonban. Szép idő volt, a nap szebben sütött, mint általában, és hihetetlen fénycsíkokkal ajándékozott meg, melyek a nagy páfrányokon keresztül a mohás tőzegre vetődve a zöld, a barna és a sárga minden árnyalatában csillogva sziporkáztak. Itt-ott egy-egy fonnyadt, bogár rágta gombafej belecifrázódott a természetes szőnyeg mintázatába, és mindez oly kellemesen nyugtató volt, hogy félig-meddig álmosan kerestem a fotózni való témát a fenyőfák alatt.

Általában kétszer meggondolok mindent, így azt is, mettől merre és meddig menjek, de most jobban rámentem a puha mohára és egyre mélyebben az erdőbe. Egy különösen szép, vízmosta nagy lyuk fogta meg a figyelmem a földön, hát odahajolva, a makrózás minden csínját-kínját kihasználva fotóztam, mikor kissé oldalra sandítva, mögöttem mintegy húsz méterre, egy nagy, fekete tömeget vettem észre, mely közeledett felém a sűrű bokrosból. Megijedni sem volt időm, olyan hirtelen felszökkentem a hátulról hirtelen csörtető, nagy zajjal-robajjal érkező feketeséget érzékelve, és úgy sprinteltem kilóim ellenére, hogy az etiópok is elcsodálkoztak volna hirtelenjében. Azonnal a legvastagabb fa mögé futottam, remélve, ha felmászni nem is lesz esélyem, de talán párszor körbefutva azt, sikerül időt nyernem gondolkodásra.

A nagy fekete valami megállott a fa mögött, talán pár lépésnyire sem. Pihent, tétovázott, nekem meg a szívem dobogott annyira, hogy az már sok volt. Fölnéztem a fára, és elégedetlenül vontam le a következtetést, hogy erre gyorsan semmiképp sem fogok tudni felkapaszkodni, előre meg ugyanúgy, mint jobbra vagy balra, versenyfutásra alkalmas nyílt terep nem volt. Egyszer csak a nagy test megmozdul. Jött felém. Lassú, nagyon lassú léptekkel. Dicsértem a Hargitát, hogy ily sűrű, és van benne ilyen vastag fa, de gyorsan rájöttem, ez már korántsem menedék. Mert lassan jött felém. Éreztem, baloldalról kerít. És hallottam lépéseinek rettenetes súlyát. Ami száraz és törhető volt, rettenetes recsegéssel roppant meg lábai alatt, és az jutott eszembe, ez most biztos játszik velem. Kissé jobbra sirültem, úgy negyven fokot a fa törzse körül, és megláttam egy nagy repedést a fa közepében, melyen átláthattam… Azt hittem, rosszul leszek, mert egy két méter magas, fekete, szőrös állati testet láttam, amint áll a fa mellett, mely jóságából most volt vagy nyolc méter kerületű. Ez a hatalmas fa volt egyetlen védelmem. És öreg volt és odvas, és az odván keresztül láttam azt a szörnyű állati testet, mely elkezdett fújtatni.

Hirdetés
Hirdetés

Nem sokkal ezelőtt bográcsosat ettem, és hirtelen megbátorodva azt éreztem, most már az marad hátra, ezzel az állattal furfangos módon meg kell verekednem vagy keverednem, de megfogadtam magamban, ha úgy adódik, meg is eszem diadalmasan ebédre. Az adrenalin annyira elkezdett dolgozni testemben, hogy egyre tisztábban kezdtem látni a helyzetem, éreztem, pattanni tudnék, mint a bolha messzire, minél messzebbre. Lázas, de mégis józan gondolatok voltak. Szétnéztem, majd hirtelen két fával odébb rohantam. Meglapultam az újabb fatörzs mögött, és szuszogtam. Nem féltem már annyira, csak szuszogtam, és vigyáztam, ne emelkedjen a pulzusom. Féltem, és tiszteletben tartottam azt a nagy fekete valamit, amit nem láttam, csak félszemmel, akkor is csak az árnyékát a bozótból… Féltem, de józanul. Szapora légzésem átváltott lassú mélyre, és próbáltam újabb helyzetem felmérni. Nyugtattam magam. Aztán hirtelen megkezdődött az ostrom. Nagy robajjal irányomba futott, onnan hátulról, a nagy odvas fa mögül, s elfutott mellettem irtó nagy recsegéssel, robajjal. Rengett alatta a moha és az erdő. S amint távolodott, az arcom színe talán kékről vörösre, s majd talán minden egyéb színre változott. Röhögtem. Kínomban? Talán. De röhögtem. Remegtek a lábaim. Leültem a mohára, a bokrok közé. Az állat még mindig futott messzebb és messzebb a csapáson, egyre távolodva…

Éles, fehér szarvain visszaverődött az a szép napfény, a mohában hagyott nyomaiban talajvíz gyűlt, hátamon meg az izzadtság. Szép, nagy fekete tehén volt. Fekete, mint az ördög.

Szente Cs. János

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások