Találkozás

Sokáig szaladtam a töltéskövek között, lihegve, egész testem lucsokban fürdött. Nyár volt, távolról egy víztorony látszott, a vonat elrobogott Brassó felé. Uzonban voltam. Megpillantottam a vonatállomást, s valakit magába roskadva egy padon. Egyedül volt, háttal ült nekem, arcát vékony selyemkendő takarta.

Bár lekéstem a vonatot, békesség költözött szívembe. Mintha ünnepelni készülődtem volna… Valami elmulasztott eseményt bepótolni. Közeledtem, körvonalai ismerősöknek tűntek. Meghallotta lépteimet, arcát félig felém fordította. Selyemkendője félre csúszott, barna szeme megvilágította lelkemet. Édesanyám volt az. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, a nyugalom, ahogy a vonatot várta, nem volt jellemző rá. Egyetlen kérdése késpenge élességével hasított belém.

– Miért jöttél ellenkező irányból, fiam?

A mosoly arcomra fagyott, sokáig nem tudtam megszólalni. Mindig ellentétes irányból érkeztünk egymáshoz, ez nekem természetes volt, neki természetellenes. Hirtelen gombócot éreztem torkomban, sírás fojtogatott. A szavak, mintha mankókra támaszkodtam volna… Nem emlékszem, mit mondtam neki. Óvatosan ültem le a padra, nehogy felboruljon. Szavai súlyosak voltak, megrogytam alattuk. Hangját békesség színezte, nem szemrehányás, enyhe szomorúság csendült ki belőle. Eszembe jutottak a lekésett vonatok mindkettőnk életében. Megborzongtam, hogy milyen sok alkalom volt… Nem akartam rájuk gondolni. Rigófütty keveredett az állomás zajába. Tisztára fürdetett. Mesélni kezdtem, szemei megteltek fénnyel, a nyár ragyogásánál erősebb volt… Nedves, gyűrött párnán ébredtem.

Józsa Attila