Találkozás

Találkozás Hintaszék

Már javában lefekvésidő volt, de mi csak akkor lettünk igazán éberek, amikor pizsamásan, ágyainkat plüssállatkákkal halmozva bebújtunk a takaró alá.

Kihagytuk az esti párnacsatát, izgatottan helyezkedve vártunk valami sokkal érdekesebbre. Tudtuk, hogy dédi mesélni fog. Mesélni arról a világról, ami benne élt, a kicsi erdélyi falucskában, Középajtán mind megtörténhetett, s amit mi nem kaphattunk meg a rajzfilmcsatornáktól, csak egyedül tőle. Az egész család keresztelőbe volt hivatalos, de mivel mi éjfélig sem bírtuk az ilyen unalmas, felnőttes mulatságokat alvás nélkül, otthon hagytak a kedvenc dadánkkal. Öcsémmel egyáltalán nem bántuk a dolgot. Mama behozta a lekváros kenyereinket, és a bögrékben a tejet, mert az volt az elve, hogy a vacsorát is el kell nyomtatni, s amíg mi nekiláttunk a majszolásnak, felkapcsolta a kis tavirózsás éjjeli lámpát, és eloltotta a nagy villanyt.

– Mama, mit fog mesélni? Azt, amikor a medve elvitte a malacot a faluból? Vagy azt, amikor találkoztak vele az erdőn?

– Nem. Szó sem lehet róla, mert ha rosszat találtok álmodni, holnap jó nagy leszidást kapunk anyátoktól. Inkább mesélek egy lúdról, de figyeljetek ide, mert ez nem akármilyen lúd volt!

– Középajtán volt a lúd, mama?

– Igen, kicsikém, ott. A fenyves alatt, ahol mi is laktunk, a szomszédban volt egy jó magas, szép fiatal legény. Bálint Károlynak hívták, s az igazat megvallva jó büszke legény volt, mert az csak a gazdag leányoknak köszönt. Én még nem jártam fonóba, de a nagyobbacska barátnéim ott kiszemelték őkelmit. Karcsi pedig nem foglalkozott egyikkel sem, csak a nagygazda leányoknak csapta a szelet. Egyik este illároztak a legények. Valamelyik úrfinak a szülinapját ülték, emlékszem. S hogy, hogy nem, hajnalban indultak haza. Karcsi es jól megülte magát, boros es volt, s hazafelé jövet gondolta, bémenyen a patak mellé pisilni. Éppen, hogy ért vóna ki a patak partjára, s hát egy sereg lúd rontott szembe vele a szoroson. Ez pedig nemhogy megfutamodott volna, ki a szorosból, hanem kezdte csapkodni s rugódni a ludakat. A többi lúd lassan kijött a szorosból, de egy az Istennek sem akart békit hagyni. Mindegyre szökött neki, s csípte a lába szárát, s a csőrével ott kopolta, ahol érte. Karcsi pedig, ugye, nem hagyta magát, jó nagyokot rúgott a lúdba, de az csak nem tágított. Egy jó fél órát verekedtek a libával, amikor megszólalt a szoros mellett, ángyomnitt a kakas, s a lúd, mint akit puskából kilőttek, kikerülte Karcsit, s uzsgyi, ki a szorosból. A legény csodálkozott, azt hitte, hogy álmodott, de sehogy nem tudta, hogy kié lehetett az a nagy sereg lúd szabadon. Másnap osztán reáfogta, hogy biztos álmodott, s nem erősen mondta el senkinek, hogy gúnyt ne űzzenek belőle. Intézte az ügyes-bajos dolgait az állatokkal, amikor eszibe jutott, hogy az eladott sajtok árát nem gyűtötte mind bé, s gondolta, amíg körbejárja a falut, hát kiszellőzteti a fejit es. Éppen még egy ház volt, ahova bé kellett menni. Kopogtat, s hát hallja, hogy valami nyöszörgés jön ki a szobából.  – No, Ágnisnét elviszi az esztendő – gondolta. Bényit. A konyhában senki. Menyen a szobába, s hát a vénasszony egy rövid hálóingbe ki van terülve a sezlonyon, de az olyan csúf vót, hogy Karcsi hirtelen azt se tudta, ember-e. Egy ujjbegynyi hely nem vót rajta, ami ne lett vóna megkékülve s feldagadva.

– Jézusmária, hát magát mi lelte? Hol esett el?

– Gyee-e-re ide, ka-a-apaszko-odjam meg egy kicsit, le-e-lkem! – Karcsi tétovázott, de odalépett az ágyhoz, s odanyújtotta a kezit. Ágnisné megszorította, s arra, mintha tűz gyúlt vóna benne, a nagy kék szemei megvillantak a vénasszonynak. – No, hallod-e fiam. Te az este mulatéroztál, de ez volt az utolsó. Ha így elbántál velem, most átveszed a helyemet.

– Maga félrebeszél, néném. Mit ártottam én magának?

– Amíg a kakas megszólalt, félig agyonüttél, s még nem es emlékszel? Most már viseld gondját az örökségnek!

Karcsi szédült. Ahogy nézte a feldagadt arcú vénasszonyt, kirázta a hideg. Hiába dörzsölte a szemit, mind úgy látta, hogy Ágnisnénak csőre van, s fehér tollú borítja.

– Jézusmária, ez boszorkány! – kiáltotta, de ellenkezni már késő volt, mert a vénasszony szeme felakadt, meghalt, s ő ottmaradt az örökséggel. Még egy pár évig otthon vót a faluban, de nem nősült meg, s osztán elment valahova idegenbe. Hogy Ámerikába-e, vagy hova, azt nem tudják, mert levelet sem írt, s haza sem jött soha. Itt a vége, fuss el véle! No, mit szóltok, milyen lúd vót ez?

– Mama ez igaz volt? Tényleg vannak boszorkányok?

– Hogy most vannak-e, fiam, én azt nem tudom, de hogy ezelőtt vótak, az biztos. Most aludjatok, mert nem lesz jó vége, ha holnap fáradtak lesztek! – Mondta viccesen, aztán puszit nyomott a homlokunkra, s lekapcsolta a kis éjjeli lámpát is.

Bihari Csilla Rozália

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások