Rajzfilm vagy horror?

(egyperces gyermekkorunk értékeiről)

A sokadik sebességben rohanó világban a lelkes ember olyan ritka, mint a fehér holló. Olyan, aki képes örülni apró dolgoknak és hálát is adni értük, még ritkább. De az olyan, aki észreveszi mindig az árnyalatokat az életben, s valami meg is rezdül a lelkében, annyira ritka, hogy nem találok szavakat a hasonlatra, minősítésre. A pörgés, a bizonyítani, megfelelni akarás, a kötelességek sűrű szövevényében vergődünk naponta, s még jó, ha időközönként ráeszmélünk: bűntudatunk kelepcéjébe estünk bele ismét…

De nincs megállás, csak robogunk egy képzeletbeli gyorsvonaton, s szerencsések vagyunk, ha lelkiismeretünk időközönként meghúzza a vészféket… Már nem döbbenek le azon, hogy jó ideje párhuzamos síneken fut az életünk.  Még közvetlen családtagjainknak körében is… A legtöbben a szemfényvesztő semmi felé veszik útjukat. Nagyon kevesen vannak azok, akik a keskeny csapást választják, az Úrral való találkozás lehetőségét.  Te melyik úton jársz most, testvérem?

A minap néhány percig két különböző világ sodrása közé kerültem, akaratomon kívül. Egy tömbház lépcsőházában olvastam le a villanyórákat. Szinte összeütköztem egy fiatalemberrel, akinek sietős volt az útja a lépcsőn lefelé, de okostelefonjába merült. Alig volt időm félreszökni az útjából. Csak miután elrobogott, eszméltem rá: szerencsés volt, hogy nem törte ki a nyakát.

Az egyik folyosó csodálatos hangulatba sodort, nehezemre esett elmozdulni onnan, de egy idő után muszáj volt. Szokatlanul sok növény díszítette, gondozottak voltak, szépek, egyesek éppen virágoztak. A folyosó fala teljes hosszában tele volt gyermekkorom kedvenc rajzfilmfiguráinak képeivel: ott volt Donald kacsa, Popeye, a tengerész, Micky egér, Tom és Jerry, Hófehérke és a hét törpe, és még sorolhatnám. Azon tűnődtem, kik lakhatnak a folyosón. Meg voltam győződve: nem olyanok, akik őrült módon robognak a káprázatok világa felé… Talán olyanok laktak ott, a kevesek közül valók, akik felismerték a mesék fontosságát az életben. Hogy mindig a jó győz, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Talán olyan emberek laktak ott, akiknek a gyermekkorát még nem fertőzte be a 21. század szemete… Akik számára jó érzés legalább néhány percig visszautazni egy olyan korba, melyet a titokzatosság varázsa leng körül, s fontosnak tartják erőt meríteni belőle a hétköznapokra, felvértezni magukat századunk kelepcéi ellen…

Megmagyarázhatatlan kényszert éreztem, hogy becsengessek valakihez egy kézfogás, néhány szó erejéig. Még este, az ágyban is azon tűnődtem: miért nem tettem meg mégis?

Józsa Attila