Felhívás!

Patak mentén

Patak mentén Hintaszék

– Itt vagyok mama! Ne félj mama! Dolgozz bátran! Ügyelek rád! Nem hagylak magadra!
Hazafelé megálltunk a patak mentén. Tata tilinkót potyolt neki. Majd ketten faragták, potyolták. Belefújt egyszer, kétszer, háromszor… és a síp megszólalt. Még a csillogó, huncutkás szeme is táncot járt a tavaszi levegõben. Én pedig rákontráztam. Igaz, õ a ritmust sehogy sem találta, de nem hagytuk abba: „Kele-kele fûzfa, patak menti nyárfa/ Egy kis gyerek sípot kér/ Adjunk neki, majd nem sír.”

– Tata, faragjad, én potyolom! – mondta kedve kerekedvén. Én tovább dudorásztam a játékos mondókát, hogy ezt is megtanulja: „Patak partján jártam/ Kis madarat láttam/ Neki furulyáztam/ Szólj, síp, szólj! Kerék alá teszlek/ Onnan is kiveszlek / Forró vízbe teszlek / Onnan is kiveszlek/ Szólj, síp, szólj!”

Ahogy énekelgettünk szemem megakadt egy bokoralja csihányon, egészen friss hajtás volt. Nem akartam ott hagyni. Aztán tovább és tovább bóklásztam. Észre sem vettem, hogy messzire kerültem. Csalogatott a sok csalán. Egyszer csak hallottam ijedt, síró hangocskáját. – Tata, tata, hol van mama? Mama elveszett! Nem látom sehol! Nem vigyáztunk rá, pedig kellett volna! Cibálta tatáját, hogy induljanak keresésemre. Nem kellett már neki a fûzfasíp, sírni kezdett.

A bokrok mögül kiértem a tisztásra. Szaladgált, keresett hol itt, hol ott. Odakiáltottam. Felém szaladt. Szorosan belém kapaszkodott. Megfogta a kezem. Hazáig el sem engedte… A felnõtteknek is jól esik, ha néha-néha a kicsik fogják kezüket.

Tóth Margit

Rajz: Trucza Sára

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.