Lélekhang

Alig parkolt be a busz a szálloda parkolójába, ő már ott téblábolt, arcátlanul rátapadt az érkező személyekre, akik közül sokan megrökönyödve igyekeztek kikerülni. Nem is csoda, hiszen bűze és elhanyagolt kinézete messziről elárulta, hogy egy iszákos hajléktalan akar néhány aprót összekoldulni, amiből fedezni tudja a napi folyadékmennyiségét. Egyetlen életcéljáért kitartóan küzdött.

Többször rajtakapták itallopáson a városka egyetlen önkiszolgálójában, valahányszor át is adták a rendőrségnek, de lényegében nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen még személyije sem volt. Nem is gyűjtötték a bajukat vele, bent tartották pár órára, aztán útjára engedték.

A szálloda igazgatója épp a teraszon kávézott, akaratlanul is felfigyelt a korosodó, gondozatlan férfi kitartó zaklatására. Gyors felismerésként futott át az agyán, hogy valamit lépni kell, mert a szálloda jó hírnevére is hatással bír: mégsem illik a környezetbe egy ilyen toprongyos, mosdatlan, büdös ember. Ám ismerve a hajléktalan makacsságát az előző próbálkozásokból, teljes szigorral adta ki az ukázt a biztonsági őröknek, amennyiben nem tartják távol a szálloda területéről, akkor ők fognak eltakarodni. Nem érdekli hogyan, de oldják meg, hogy a vendégeket ne háborgassa. Minden eddigi terv kudarcba fulladt a távoltartását illetően, mert egyszerűen nem riadt meg semmitől. Nem volt semmi vesztenivalója. Ennél rosszabbul már nem lehet. Megbüntetnék? Személyi nélkül? Miből fizetné ki? Bezárnák? Na és? Melegben lesz, s még enni is kap. Szóval a lecke fel lett adva a biztonságiaknak.

Szokásához híven másnap is ott aludt részegen a hotel előtti parkocska fáinak árnyékában. A fiatal őr, mikor rátalált, felébresztette, de bárhogy kérlelte a távozásra, mindig goromba módon ellenkezett. Az őr sajnálta a férfit, a szeméből sütött a nyomorúság. Nem akarta bántani, inkább próbálta udvariasan rábeszélni a távozásra, felemlegetve, hogy három kisgyereke van otthon, akikről gondoskodnia kell, ezért sem szeretné, ha miatta elvesztené az állását. Hiábavaló volt minden, a részeg csövest nem érdekelte a szívhez szóló beszéd, csak feküdt tovább a fa alatt.

A biztonsági őr egy ideig még állt mellette, azon elmélkedve, hogy vajon, mivel tudná meggyőzni, hogy elmenjen a parkból: tudta, ha a szép szóra nem hajlik, akkor muszáj lesz erőből megoldani. Hirtelen bevillant az ötlet, hogyan űzhetné el a nemkívánatos látogatót. Mi mástól félne jobban egy ilyen büdös, koszos ember, mint a víztől? A raktárból elővette a tömlőt, amivel a virágokat szokták locsolni, valamint alkalmanként a parkolót felmosni, s miután felszerelte, teljesen kinyitotta a csapot, majd odasietett az alvó hajléktalanhoz. A hideg vízsugár könyörtelenül ostorozta a földön kucorgó testet, de az őr nem törődött azzal, hogy az egyre jobban felerősödő bömbölés odavonzza a közelben tartózkodókat… Végül győzött, a hajléktalan megelégelte a fürdetést, teljes hangerőből ordítva menekült a parkból.

Csendes napok következtek. Az őrnek már-már hiányozni kezdett a hajléktalan, bánta kegyetlenségét, azzal vigasztalva magát, hogy csak a családját óvta az állása révén. Ennek ellenére a lelkiismerete minden munkanap sarokba szorította.

Egy hónap telhetett el, szabadnapos lévén a piacra indult friss zöldségért. A bejáratnál ott ült a hajléktalan egy padon, s apróért könyörgött a körülötte járkáló vásárlókhoz. Leült melléje, de az nem ismerte fel, talán azért, mert nem egyenruhában volt. Adott neki némi pénzt, s megtudta, hogy Tamásnak hívják. Hazatérése előtt még bement a piac melletti kisvendéglőbe, ahol előre kifizetett egyhavi meleg ebédet Tamás számára, aki ugyan ki volt tiltva onnan is, de beleegyeztek, hogy a déli órákban kiadják neki a hátsó ajtónál.