Felhívás!

Leánykérés

Leánykérés Hintaszék

Hazaérkezik a nagyobbik lány. Édesanyja nagyon örül, de ez csak futó öröm, mert lánya arca feldúlt, sápadt, és váratlanul is érkezett. Nem kezdi rögtön faggatni, még terítve az asztal, az előbb ebédelt, hamar tiszta tányérokat hoz, és tálal a lányának, őszintén örvendezve, hogy újra láthatja. De az csak alig fal párat, alig megy le a falat, nem lehet tovább elodázni a kérdést.

– Mi baj, kincsem? Látom, valami van. Beteg vagy? Mondd már, kérlek!

És elindul a lavina, mindent egy szuszra zúdít rá anyura, elhadarja, hogy azért jött, mert ha vasárnap jönnek a húgáért leánykérőbe, akkor épp idejében tudta meg a barátnőjétől, aki őt megkereste, és megsúgta, hogy az egyik munkatársnője terhes. És ez a szőke nőci nem is rejti véka alá, sőt, diadalittasan közli, hogy megtartja a babát, ha négy évig jó volt, akkor most vegye el bizony a drágasága. Nem is szólt a fiúnak, aki hat hónapja feléje sem nézett, de most lesz mit látnia, fel kell vállalnia a kapcsolatukat…

Az édesanyának ez túl sok, látja maga előtt a kisebbik lánya ijedt arcát. El sem akarja hinni a hallottakat, hátha nem is igaz, hiszen nem ezt érdemelte az ő kicsi lánya, aki csak most fejezte be a tanulmányait. Aztán fennhangon gondolkodik:

– A kinevezése miatt, talán ezért akarja sürgetni a fiú, hogy ne utazzon el más megyébe, mert maga mellett akarja tudni… Nagyon szeretik egymást, apáddal úgy vettük észre. A fiú már meg is mérte egy madzaggal a gyűrűs ujját, a napokban mesélte nevetgélve nekem a húgod, és azt is elárulta, hogy nem is nagyon akarta engedni, elkapta az ujját, lásd, ő nem szeret semmit elsietni, hiszen tudod. Megérdemli a kis pihenést az államvizsga után. Mi, apáddal nem is elleneztük volna, jó család, de Istenem, mi lesz most? Hogy mondjuk meg a húgodnak, belebetegszik.

– Pedig ez elkerülhetetlen. Megyek, beszélek vele. Hol van most?

– A kertbe ment, szegénykém. Csak kíméletesen, tudod, milyen érzékeny.

– Jó, jó, tudom. Ott éppen jó lesz.

Hogy mit beszélgettek a kertben, azt nem tudom, de pár nap múlva valóban elérkezett a nagy nap, szombaton este megérkezett a fiú a kérővel, az édesapjával. Csak képzelni tudjuk a kicsi lány lelkiállapotát, aki viszont nagyon jól palástolta az érzelmeit, mert biza a maradék pár napban rádöbbent, hogy szeretetét méltatlanra pazarolta.

Nem volt nagy felhajtás, a fiú édesapja illendően megkérte a ház urától a lánya kezét. De az édesapa nem csapott patáliát, nem tett konkrét utalást a hallottakra, csupán nagyon szépen rejtélyesen és nagyon határozottan felelte:

– Sajnos, nagyon zavaros a víz, amelybe én nem vagyok hajlandó a lányom beleengedni, ha kitisztul a víz, akkor jöjjenek vissza!

Mély csend honolt sokáig, aztán a fiú esküdözni kezdett, hogy kifizeti előre a gyerektartási díjat tizennyolc évre előre, amire a lány csak ennyit felelt:

– Én nem tudok magamnak olyan férjet elképzelni, aki a saját gyermekét megtagadja…

A lány érezte, ez a helyes, ezt kell tennie, és nem mutatta, hogy majd megszakadt a szíve a bánattól, mert tudta, felemelt fejjel léphet ki e kapcsolatból.

A kérők lehajtott fejjel távoztak. Senki sem kísérte ki őket, nem is vádaskodtak. A lány büszkén nézett az édesapjára.

Para Olga

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások