Emlékezés egy régi karácsonyra

Csípős kedvében érkezett a szél, fekete felhőket gomolyogtatott maga előtt, végig rohant a fákon, és dühödten rázta meg a zölden hivalkodó fenyőket.

Ünnep hangulatát sugallta a tanterem díszítése, az iskolai előadás, a vetélkedős játékok, a hangulatos dallamok. De semmi sem tudta lekötni a figyelmét, tekintete egyre csak az ablakot kémlelte.

Lassan elcsendesedett a kinti háborgó világ. Ökölnyi pelyhekben kezdett hullni a hó, sűrű fehérével befestette az eget, a templomtornyot, a fákat. A gyereksereg ujjongva tódult az udvarra, sikongott az arcukra, kezükre hulló hópihéktől, féktelenné vált a felszabadult öröm.

Vidáman indult, már-már viháncoló csikóként rohant hazafelé. A szél belekapott a kabátjába, havat porzott a szemébe. Észre sem vette, egyre szaporázta lépteit.

A kerítéseket, házakat hósapka födte be, cipője belesüppedt a puha fehérségbe. Mesevilágba került. A kéményekből karikázó füst, az ablakokban az advent fényei hirdették az ünnepet. Hajtotta a kíváncsiság, hiszen tudta, ma jön az angyal!

A kapu előtt megtorpant. Sötéten, csendben bámult rá a ház. A tornácon kupacban állt a hó, érintetlenül, nyom nélkül. Egy pillanatig elfogta a kétségbeesés, jaj, talán neki nem hoz karácsonyfát! Elszorult a szíve egy pillanatra, aztán felderült, hiszen az angyalok repülnek!

Türelmetlenül kukucskált be az ablakon, fény villant a szemébe. Apró kis gyertyalángok pislogtak a benti homályban. Kimondhatatlan öröm öntötte el, belépett az ajtón. Abban a pillanatban felgyúlt a villany, szikráztak a fényszórók a karácsonyfán, alatta ajándékcsomagok lapultak, a rádióban pedig halkan szólt a Mennyből az angyal. Szülei is ott álltak.

Mindenkit elbűvölt az öröm, a szeretet ünnepének hangulata. Percekig bámulta a csodát, majd énekelni kezdtek. Kellemes meleg lebegett a házban, s a lelkében nagyobbra lobbant a szeretet lángja.