A kamionsofőr (Barátom emlékére…)

A kamionsofőr (Barátom emlékére…) Hintaszék

– Hogy emlékszik rá?

– Gyermekek voltunk. Főleg én. És ő is, bár hét évvel idősebb volt nálam. Az apja a környék elismert cigányprímása volt. Ő is játszott a zenekarban. Talán billentyűn. Vagy nem azon. Vagy azon. Már nem tudom. Homályosan emlékszem. De nem is fontos… Halványkék biciklije volt. Nekem nem volt semmilyen. Szerettem volna egyet. Ideal. Ez volt a márkája. Román gyártmány. Tudja? És kék volt. Kék. Erre határozottan emlékszem. Ez megmaradt, mert a Trei culori-ban is benne volt ez a szín, amit naponta énekeltünk az iskolában. Nap mint nap. Gondoljon bele! Mindennap. Szombaton is! A szombat akkor még hétköznap volt. Hétköznap! Nem hétvége.

– Maradjunk a biciklinél…

– Igen. A bicikli… Kék volt. Mint a búzavirág. Mint a végtelen tengerek, a határtalan nyári égbolt… Hasított vele. Most is látom. Valósággal száguldott. Persze, akkor még nem járt annyi autó. Akkor még futballoztunk az út közepén. Úgy beleélte magát, hogy burrogott is. Mint egy turbómotor, bár akkor nem tudtuk, hogy milyen is az a turbómotor.

– Értem. Szeretett biciklizni.

– Igen. Szeretett. Vagyis nem. Azt hiszem, amikor biciklizett, ő nem is biciklizett. Hanem kamiont vezetett. A bicikli kormányán kétoldalt visszapillantó tükrök voltak. És duda. És műszerfal!

– Műszerfal?

– Műszerfal. Higgyen nekem. Nem hiszi? Nem baj. Akkor is így volt. Így emlékszem. A kormánycsavarhoz volt rögzítve egy pléhlemez. Kapcsolókkal. Ha a dinamó be volt kapcsolva, a bicikli lámpáját rövid- és hosszúfényre tudta váltani. És indexelt. Balra és jobbra. Külön kapcsolókkal! A féklámpát nem tudta automatikussá tenni, mondta is egyszer. Ezt nem tudta megoldani. Ha fékezett, megnyomott egy gombot, s hátul kigyúlt a piros lámpa. Időeltolódással persze. S közben nyikorgott hozzá… Csúsztak a kerekek! És megint burrogott, és megpördültek a kerekek! Majd rálépett a pedálra, és burrogott, és pörögtek-forogtak azok a kerekek! És gázt adott!, újra és újra! Majd fékezett, és újra gázt adott! A kerekek forogtak, csúsztak és pörögtek, körbe-körbe…

– Mire emlékszik még?

– Semmi másra. Rendes ember volt. Nagyon rendes. Felnőttünk mindketten, én kicsit később, mert ő hét évvel volt idősebb nálam. Elkerültem otthonról. Ő is ritkán volt odahaza. Az országutak vándora lett. Aztán tizenöt év múltával találkoztunk az utcán. Talán ekkor láttam utoljára. Néhány percet beszélgettünk, mert mindketten siettünk valahová… Elmondtam, hogy egyetemet végeztem. Tanítok. Szeretem-e, kérdezte. Szeretem. Én is szeretem, mondta, kamiont vezetek. Milyen a színe? – akartam kérdezni. Kék Volvóm van, mondta. Bejártam Európát és Kis-Ázsiát. Hűtőskocsi. A cégnél csak ilyenek vannak. Virágot viszek mindenhová. Orchideákat. A növényeknek bizonyos hőmérséklet kell ahhoz, hogy túléljék a szállítást. A kabinból tudom szabályozni a hőmérsékletet. Csak egy kapcsolót kell megnyomjak. Nagyon szeretem! Láttam már az Alpokat és a Boszporuszt. Átmentem a Csalagúton. De a vezetés! Azt szeretem leginkább. De ezt nem kell neked mondjam. Ha tanítasz, te is vezetsz. Csak másként. A fiam hatodikos. A lányom elvégezte az ovit. Neked van gyereked? Van nekem is.

– És aztán?

–Aztán megint eltelt jó néhány év. Tizenöt. Azt hiszem. Vagy kevesebb. Vagy több is talán… Nem tudom… De mindegy is, nem? Nem ez a lényeg! Szóval egy évtized után megint otthon voltam. Egyébként szeretek otthon lenni. Ilyenkor nem rohanok. Ilyenkor kikapcsolódik az ember. Kicsit megpihen. Kicsit feltöltődik. Elfelejti az életharcot. Kicsit újra átélheti a gyermekkort. Beszélget régi pajtásaival. Kicsit az idősödő, bár örökké fiatal szüleire bízza magát az ember… Tehát otthon voltam. A kukoricát fejtettem. És akkor jött a hír. Belgiumban történt. Ott halt meg a sztrádán. A kék teherautóban. Előtte egy szlovén, mögötte egy szerb nyerges vontató. Tömegbaleset. Nem élte, nem élhette túl… Mindig azt csinálta, amit szeretett. Így is halt meg, úgy, aközben, ami életének értelmet adott… A kamionban. Boldog ember volt… Azt hiszem…

– Nagyon sajnálom. És akkor…

– Megkérem, ne kérdezzen többet! Nem tudok mit mondani! És nem is akarok! Csodás ember volt! Hős volt! Pihenj csendesen, barátom! És, miközben a csillagport szállítod a Tejút autósztrádáján, vezess majd óvatosabban, nehogy üstökösként hirtelen becsapódjon elődbe egy meteor!

Peti Botond

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.