Felhívás!

A főnök és a gépírója

Mutass nekem egy épeszű embert, és én kigyógyítom belőle. (Carl Gustav Jung)

Gépírója is van, de nem akármilyen! Megleli a zsák a foltját! Még gépírni is alig tud, no de ez még nem is elég, feszt járatja a pofáját, látszik, nem fél a főnökétől. De azért sem tudhat írni, mert úgy iramlik a főnök gondolata, s nyomában iramlik a gépírója, de hiába, inti, óvja, hogy ne kavarjon, mint forgószél mindent úgy össze, a főnök nem hallgat rá. Összevesznek, kibékülnek, egy nap százszor előfordul. „A főnök úr most robban, mint a propán-bután” – gondolja szegény gépírócska (a gépe is ócska, s a fizetés is csak olyan, dehogy merne most mukkanni.) A szövegre kezd figyelni. „Uram, bocsáss, nekem kötelesség írni, és hallgatni, nem kibeszélni…”

Egyre csak í és ír, kattog a gép, egyre kattog, hullnak a szavak egyre, s észreveszi gépírócska, nem is olyan buta tán a …, s szégyelli a hasonlatot, ami az elébb eszébe ötlött, már szinte önmarcangolást érez, amiért annyi rosszat gondolt róla… „De Uram, bocsáss, arról írat, hol a határ eszes, okos, vagy eszement, tönkrement hülye között. Lehet, ezzel ér el sikert, hogy bolondnak legelőbb csak önmagát kiáltja ki? Hm…” De a főnök nem sokat törődik mással. „Csakugyan hiányzik egy kereke?”– gondolja. „De vajon mindenkinek ki van?” – töpreng ő is a kérdésen. A főnök nem néz, nem hall, csak a dolgát végzi, szelektál és diktál. Iramlik a gépírója… „Hol a határ? Hm, csak hülye, mert elsőnek mindig csak önmagát leplezi le! Milyen főnök az ilyen? Az ilyesmit véka alá rejtik, nem leírják, kikürtölik…

Most hirtelen megsajnálja, mert most a hangja mintha a másvilágról szólna, oly halk, sejtelmes, reménytelen, fénytelen. Megborzong bele… S hullnak, hullnak mélyről a szavak, és megtelnek mély értelemmel…

Para Olga

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.