A favágó

A favágó Hintaszék

Ez akkor történt, amikor nem vörös és barna, hanem sárga volt az ősz…

Akkor ősszel valami keserű embergyűlölet vett erőt rajtam. Az életem zsákutcába torkollt. Legalábbis úgy éreztem abban a pillanatban, amikor betértem az utamba kerülő első sarki kocsmába. Előtte nem jártam ilyen helyekre, tudod, a neveltetés, a család, a munkahely és saját gátlásaim visszatartottak ettől. Persze, ittam előtte is. Egyedül… Hogy ne lássák. Most mégis betértem. A helyiségben izzadt testszag, félhomály és cigifüst fogadott. Leültem egy sarokasztalhoz. Ösztönösen úgy, hogy én mindent és mindenkit megfigyelhessek, és engem minél kevesebben lássanak. Rejtőzködni akartam, beleveszni a tömegbe… És inni.

A hangfalakból kiáradó testetlen zene álmosító hangja alig ért el a teremben szétterülő cigarettafüstön keresztül a tudatomig.

 – Mit hozhatok, tanár úr? – kérdezte egy kellemes női hang, a pincérnőé. Megriadtam. Ez az egyszerű kérdés nagyon kellemetlenül érintett. Bambán bámultam, nem tudtam, mit feleljek.

– Hozhatok valamit? – ismételte újra, és rám mosolygott.

– Nem, semmit… – válaszoltam gépiesen, és néhány pillanat múlva már az utcán találtam magam hazafelé rohanva.

Pár nap múlva ismét azon a környéken jártam, és újra betértem a csehóba. A véletlen, vagy valami egyéb folytán ugyanoda telepedtem le.

 – Ez az én asztalom, és az én helyem! – dörmögte valaki. Egy mosdatlan, ápolatlan ősz-szakállas, ellenségesen szánakozó arc bámult rám. – Nem baj, látom, idegen vagy itt – tette hozzá aztán kissé udvariasabban.

Igen, idegen vagyok itt – gondoltam –, és ez nem az én világom. Mielőtt megszólalhattam volna, leült mellém, és beszélni kezdett.

– Magányos vagy, ez messziről lerí rólad. Elmondjam neked, hogy én hogyan éltem túl ezt az állapotot? – és már folytatta is. – Úgy, hogy sokat olvastam. Mindenfélét, ami a kezembe került, és amihez hozzáférhettem és feljutott hozzám a hegyre. De leginkább Márait. Ő áll legközelebb a lelkemhez. Megmondom neked, hogy mit tapasztaltam az elmúlt néhány évtizedben, az erdőben. A magány is éppen eléggé különös… Minden változatát ismerem. Az unalmat, amelyet hiába akarsz elűzni a mesterségesen felépített életrenddel. Aztán a hirtelen kitöréseket. A magány is éppen olyan titokzatos, mint az erdő. Az ember szigorú rendben eszelősen pontos életmódot követve él, és egy napon ámokfutóvá lesz. Kirohan a világba, szemében merev pillantással, a cimborák, a régi barátok félreállnak útjából… 

Hallottam, amit mond, de közben arra figyeltem, hogy hogyan forgat egy rézkarikát az ujjai között. Mesterien pörgette. A karikán egy rézkrisztus volt.

– … s ez még nem a legrosszabb. Figyelsz rám? – kérdezte. – Talán leütik rohanás közben, mint a rühes veszett kutyát… Talán egy fának rohan… Az élet ezer akadályába ütközik, s összetöri magát. Ez még nem a legborzasztóbb – ismételte. – Az a rosszabb, amikor elfojtja valaki magában ezt az indulatot… Nem rohan sehová, nem tör-zúz… csak él és vár, és rendet tart. Él, mint a szerzetesek. Valamilyen pogány, világi rendtartás szerint… – a rézkrisztus nagyon gyorsan pörög a rézkarikán az ujjai között.

 – A szerzetesnek könnyű – folytatta –, mert neki hite van. Az ilyen embernek, mint én, vagy te, akinek a lelkét a magány birtokolja, nincs hite… Te is így gondolod? – kérdezte makacsul.
 – Pontosan így – válaszoltam, s közben a cigarettám hamuját néztem.

A férfi még nagyon sokáig beszélt, aztán a szokatlan csendre eszméltem. Nem volt már sehol. A padlón megcsillan valami: a rézkarika. Lehajoltam, és felvettem… Abban az állapotban már azt is látni véltem, ahogyan a rézkrisztus arcán könnyek folynak le a mocskos padlóra.

Azóta esténként többször is betértem a kiskocsmába, de nem láttam a férfit. Annyit tudtam meg, hogy favágóként dolgozott. Többé nem találkoztunk. Néhány hét múlva a szomszédos asztalnál valaki mesélte, hogy odaütötte egy fa. Ennek már egy hónapja. Az orvosok szerint azonnal meghalt. Az újság is megírta. Nem szenvedett.

– Szerencsétlen. De legalább nem hiányzik senkinek, mert nem volt senkije… – mondta valaki.

A rézkarikát szorosan markoltam – és nem szenvedett… – a rézkrisztus az öklömben a csontomig hatolt, és nagyon fájt…

Utolsónak hagytam el a kocsmát. Nem tudtam merre induljak, nem volt kedvem hazamenni. Váratlanul hátulról hirtelen valaki belém karolt. Nem fordultam oda, már az illatáról megismertem, hogy a pincérnő az.
– Menjünk tanár úr, mert nagyon vérzik a tenyere – mondta bátorítóan, és én gondolkodás nélkül követem, feledve mindent, még a favágót is.

***

A favágó meghalt, elmentem a sírjához. Kint zuhog, fúj a szél, és én ugyanannál az asztalnál ülök. „Ez az én asztalom, és az én helyem…” – még a fülembe cseng a hangja. Beleremeg a testem, és válaszként mintha a rézkrisztust hallanám megcsörrenni a zsebemben.

Az asztalra borulva ébredek. Álmodtam is tán. A kocsma üres és csendes: egymáshoz bújva alszanak a székek, asztalok, üveghalmok, félhomály és hideg. Messziről hallom, ahogy McCartney énekli, mégis jönnek a holnap fényei. Hajnali öt óra. Maradni sincs kedvem, hazamenni sem. A pincérnő arcán megkopott már a festék, szeme fáradt, mégis olyan szép…

A törzsvendég. Így ismernek itt engem rég. Többet nem jövök ide – gondolkodom hangosan, és közben a kislányomra gondolok.

– Holnaptól már én sem dolgozom itt! Nem emlékszel? Mondtam már neked… – szól a pincérnő, és közben rám mosolyog, majd belém karol.

 

A toll végén:

Peti Botond (fotó)

  1. december 6-án született a Maros megyei Héderfáján. Az általános iskolát szülőfalujában, a középiskolát Székelyudvarhelyen végezte. 2003-ban a budapesti Szent István Egyetem kertészmérnöki karán kertészmérnöki diplomát szerzett. 2007-ben végezte el a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a néprajz–magyar szakot. Két évig muzeológusként dolgozott a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumnál, 2010-től magyartanárként tevékenykedik. Jelenleg a kézdiszentkereszti Trefán Leonárd Általános Iskolában magyar nyelv és irodalmat tanít, valamint a Székely Hírmondó korrektora.

 

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások