A Bedő-borvíz titka

A Bedő-borvíz titka Hintaszék

Valamikor réges-régen, az Olt folyó mentén, amikor még ember alig járt a környéken, a Nagy-Murgó-hegy lábánál élt egy Bedő nevű árva pásztorfiú, akinek hosszú aranyhaja volt. A folyó melletti dús réteken legeltette báránykáit, s közben furulyáján szép dallamokat játszott, hogy unalmát űzze. Olyan szépen danolászott, hogy a nádasban élő tündérlányok is megkedvelték, táncra perdültek a muzsikája hallatán, kivéve a legkisebb tündérlányt, aki szerelmes volt az aranyhajú ifjúba. Szomorú bánat járta át halhatatlan szívét, ahányszor csak megszólalt a furulya, mert tündér létére nem csókolhatott meg halandó embert, azzal társait is nagy veszélybe sodorta volna.

Azonban az aranyhajú pásztorfiúra nemcsak a legkisebb tündérlány vetett szemet, hanem a közeli erdőben lakó vén boszorka is, aki a kuruzslások által tudta jól, hogy akit egy ilyen aranyhajú megcsókol, az fiatalabb lesz. Minden napi csók után egyre erősebb és élettel telibb lesz, akár az örökfiatalságot is elnyerheti így. Ezért elhatározta, hogy csapdába csalja Bedőt, s nem is kellett rá sokáig várnia, hisz már másnap bement az erdőbe, hogy vágjon magának egy új pásztorbotot. A boszorka szándékosan épp arra ment rőzsét gyűjteni.

– Jó napot, néném! – köszönt rá Bedő.

– Jó napot, szépfiú! Mit csinálsz itt, ahol még a madár is alig jár?

– Jöttem, hogy vágjak faragni való husángot. Hát maga?

– Jaj, lelkem, szép fiam… – kezdett ravaszul sopánkodni a boszorka. – Öreg vagyok és beteg, fáj minden porcikám, de muszáj cipekedjek, mert faágak nélkül nem tudnék ételt főzni magamnak.

– Hagyja reám, néném, szívesen elviszem én a házához – sietett Bedő a segítségére, de amikor a rőzseköteget a hátára vette, a boszorka kihasználta az alkalmat, és egy erős kötéllel hozzákötötte őt egy vastag, élő fához. Szegény pásztorfiú hiába könyörgött neki, nem engedte el, hanem odahajolt hozzá, és megcsókolta. S lám működött a varázserő, mert azonnal száz évet fiatalodott a boszorka, majd otthagyta a magatehetetlen aranyhajú fiút, hogy másnap is visszajöhessen megcsókolni.

Teltek a napok! Amíg a boszorka egyre fiatalabb lett, hiszen minden nap odajárt csókért, addig a pásztorfiú csak gyengült. Azonban a tündéreknek is feltűnt az aranyhajú ifjú kimaradása, napok óta nem hallották a furulyaszót és a nyája is szétszéledt. A legkisebb tündérlány megérezte, hogy bajban van a kedvese, ezért megszökött a nádasból, és keresésére indult. Addig kutatta, amíg rá nem talált. Előbb kiszabadította a kötél fogságából, majd megitatta a szomjazó fiút. Ahogy nézte a lassan feléledő szerelmét, hirtelen nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megcsókolta. Az aranyhajú visszacsókolt, mert ő is beleszeretett a megmentőjébe. Nem maradhattak sokáig, nem tudhatták, mikor tér vissza ismét a gonosz boszorka. Bedő elsietett, hogy terelje össze a szétszéledt báránykáit, míg a legkisebb tündér visszaosont a nádasba. Csakhogy hiába lopódzkodott, mert már várt rá a többi tündér, és megérezték rajta az emberszagot, ezért száműzték maguk mellől a halandók közé. Mielőtt elbúcsúzhatott volna kedvesétől, addigra a többi tündér büntetésből egy borvízforrássá varázsolta az aranyhajú pásztorfiút. Csak a föld mélyébe tudták elrejteni a boszorka elől, és hogy megtévesszék őt, a szétszéledt bárányokat is forrásokká változtatták. Így senki nem tudhatja, hogy a környéken melyik forrás fakadt a fiúból. Valamennyi forrás vize, mintha csak aranyhajfürtök lennének, aranysárgán csörgedezik bele a némán tanúskodó Olt vizébe. Az elszomorodott legkisebb tündérlányt magukhoz hívatták a tündérek:

– Hogy tündéri jóságunkat ne tagadjuk meg, csak ezer évig fog tartani a büntetésed. A halandók között fogsz élni, és ezer év múltán, ha újra megcsókolod az aranyhajú pásztorfiút, akkor ő visszanyeri valós alakját és boldogon élhettek együtt.

– De hogy csókolhatnám meg, ha forrássá varázsoltátok? – kérdezte bánatosan a legkisebb tündérlány, aki bármit megtett volna, hogy visszakaphassa kedvesét.

– Valahányszor iszol belőle, mindig megérinted az ajkaddal, és az mind csóknak számít. Az ezerévnyi büntetés alatt nem változhat vissza, de mindaddig varázsforrás marad, és aki iszik belőle, az a tündérek borából iszik, és minden korty után fiatalabbnak, erősebbnek fogja érezni magát – végezték be mondanivalójukat a tündérek, még mielőtt elhagyta volna a nádast a legkisebb tündérleány.
A közelben végig hallgatózott a boszorka, aki szintén belátta, hogy minden kuruzslás ellenére ő maga sem találhatja meg az aranyhajú pásztorfiút.

– Más is érezze a szenvedésemet, ezért azt kívánom, aki egyszer is megkóstol, soha többé ne tudjon elhagyni! – átkozta meg dühében a borvízforrássá változott fiút, majd további átkokat szórva bebújt a hegy gyomrába, hogy átaludja az ezer évet, s majd lesben állva várja, amíg a tündérlány iszik a forrásból, és így felfedi annak titkát.

A hegy belsejéből ma is hallszik a boszorka horkolása. A nádasban lakó tündérek a csodálatos furulyaszót hiányolva kiköltöztek a Szent Anna-tó környékére. Az idő teltével az arra járó emberek, akik szomjukat oltották a forrás vízéből, sorra telepedtek le a környéken, ahol mostanra már egy falu népe találgatja, hogy a tündérlány mikor fog rátalálni a csodaforrásra.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.