Fekete Vince választott városa

Fekete Vince választott városa Kultúra

Köztudomású, Fekete Vince választott városa egy, az újkor óta céhes hagyományokkal rendelkező s a 19. század utolsó harmadától a polgárosodás útját járó székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely, amely dombok és hegyek karéjozta falvakkal, a „fapados” környékkel egy kistérséget alkot. Ez lenne hát az ő „védett vidéke”, amelyet sajátjának tart, s ki kell emelnünk, hogy részéről ez értékválasztás.

Elfogultságok nélkül fordul tehát „választottjához”, ha kell, távolságtartóan. Meggyőződése, hogy különösen egy kisebbségben élő közösség szempontjából nincs ártalmasabb, mint az álhazafiság, amely gyakran – a költőt idézve – „siránkozásos, nemzetféltéses és magyarságmentéses” magatartásokban nyilvánul meg. S minthogy költő, szatirikus versek sorát írja – fegyvere nem lehet más, mint az elevenbe vágó szó…

Azt gondolom, Fekete Vince új kötetét, a ma kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron bemutatandó Vargavárost (Budapest, Magvető Kiadó) olvasva is helyénvaló felvetni azt a kérdést, hogy mi a vers, mivel a kötetbe foglalt versek java része kimondatlanul is erre szólítja fel  az olvasót, aki különben az élménynek átadva magát, megérezheti ama város – és vidéke – hangulatát, találkozhat ama város talányos, tegnapi és mai alakjaival és történeteikkel, s mint mindenütt, az emberi természet vonzó és taszító megnyilvánulásaival, példának okáért a szigorú munkaerkölccsel, illetve a munkakerüléssel és képmutatással.

S adódik ez a versre vonatkozó kérdésfelvetés egy olyan verseskönyvnek köszönhetően, amely egyes darabjai révén visszautal a szerző Udvartér című kötetébe (2008) foglalt tárcanovellákra mint forrásokra. Egyesekből egyenesen verseket „szobort” a költő! De egy költői gesztusnak köszönhetően verssé lesz egy-egy „ántivilágbeli”, huszadik század eleji hírlapi beszámoló is – egy-egy talált tárgy, úgymond. Amint új szövegkörnyezetbe emeli a költő az egykori újságcikket – verssorokba tördelve –, az olyan – például ironikus – felhangokat és többletjelentést kap, hogy az „ősszövegnek” immár biztos helye lesz ebben a sokszólamú verseskönyvben.

A költő lírai hősei közül a kisembernek vagy a „virágzó demokráciánk” alakjainak, az ügyeskedőnek, a szélhámosnak, a talpnyalónak, a kétes közéleti szereplőnak, a sarlatánnak úgymond szót adni vagy ezeket – hol együttérző hangon, hol maró gúnnyal – megidézni ugyancsak jellemző megoldásnak számít a mai költészetben. Alkalmazza aztán a költő a montázstechnikát is ennek a versbeli világnak az újrateremtésében, meg úgy általában az erdélyi lét megjelenítésében (Panorámaablak, Kék nyíl). A letűnt diktatúra szabadság- és áruhiányos hétköznapjainak felidézésére például a mindennapok sivár életkörülményeit és látszattevékenységét „vázlatpontokba” foglaló szószerkezeteket, továbbá reklámszövegeket, politikai tartalmú jelmondatokat, közhelyeket, valamint azóta elfeledett márkaneveket illeszt egymás mellé, egy riasztó létállapotot sejtetve ezáltal…

Nem tévedünk talán, ha azt állítjuk, hogy poétikát és versarchitektúrát Szilágyi Domokos és Kányádi, valamint Juhász Ferenc „egyetemén” tanult Fekete Vince. Saját szellemi és erkölcsi portréját pedig maga vázolta fel, mintegy közvetett módon, egyik idősebb költőtársát megidézve. Róla ír, egy harmadik személyről, de önmagát láttatja költőnk „a hamisság, a szabadság és kiszolgáltatottság, a sivárság / és lepusztultság díszletei / között a szépség, a hit és a közösség megtartó erejével/ a lelkében (…) gyermekkorának kincsesbányájával / szívében-lelkében”. (Lassúág)

Úgy vélem, aki az esetlegesben meglátja a törvényt, a látszatok mögött az elgondolkoztató lényeget, az a mindennapi történésekből kiindulva eljuthat a létre vonatkozó metafizikai kérdések felvetéséig. Költőnk esetében erről tanúskodik többek között a Degenyeg, az Iszap című vers. Arra is találni példát, hogy a nagyon is személyes tapasztalat, egy betegség okán kezd megrendítő fohászba Fekete Vince  (akárcsak a Balázsolást író Babits!), a transzcendens felé fordulva (A kőműves fia).

A mai, de talán a mindenkori vers igazi lehetőségeit példázza a Vargaváros verseinek java része, s ezzel bizonyára – ahogy a régiek mondanák – ércnél maradandóbb emléket állított „védett vidékének” Fekete Vince.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.