Erdélyi Rómeó és Júlia

Erdélyi Rómeó és Júlia Kultúra

Elmesélek egy történetet, életem sok-sok története közül egyet, hogy közreadjam azt a hétköznapi, de nekem mindig fájó, megrázó tragédiát, amelynek végső oka a gyűlölet, a nemzeti gyűlölködés volt. Rómeó és Júlia tegnapi, de ma is aktuális erdélyi történetét.

És ha nemzeti gyűlölködés és Erdély, akkor a szereplők természetesen románok és magyarok. A helyszín Kolozsvár. Egyetemi hallgató voltam, kémia szakos, de volt valami, ami jobban izgatott a tanulásnál, az estébe nyúló séták a Korzón. Ez volt az akkori fiatalok társadalmi érintkezésének a legjelentősebb helyszíne. Itt kötöttünk új ismeretségeket, szövődtek itt életre szóló barátságok és – nem mindig életre szóló – szerelmek.

Itt, a Korzón láttam meg a lányt, aki történetem főszereplője. Ragyogó szépségű, barna hajú, fekete szemű nő volt, amint először megláttam, megtetszett nekem. Aztán a barátaimtól megtudtam, hogy szintén egyetemi hallgató, mi több, kémikus, szintén harmadéves lesz az ősztől, akárcsak én, csak hát ő a Babeș és nem a Bolyai hallgatója, mert – figyelmeztettek a barátaim – a lány román. De nekem annyira tetszett, hogy azt se bántam volna, ha hottentotta.
Aztán azt is megtudtam, hogy a neve Cica. Egy idő után azt is észrevettem, figyel engem. Egyszer csak, amikor elhaladtunk egymás mellett, köszöntem neki: „Szervusz, Cica”. Meglepetésemre visszaköszönt: „Szervusz, Feri”. Ismerte a nevemet. Onnantól kezdve, ahányszor találkoztunk, mindig köszöntünk egymásnak.

És eljött az ősz, kezdődött az egyetem, az egyesített Babeș-Bolyai. Ott aztán találkoztunk. Megbeszéltük, elhatároztuk, hogy a közös előadásokra együtt fogunk járni, egymás mellett fogunk ülni. Vagy együtt fogunk ellógni. Ami gyakran meg is történt. Ilyenkor beültünk egy cukrászdába vagy a moziba. A laborgyakorlatokra pedig egy csoportba kértük magunkat, így utánuk mindig haza tudtam Cicát kísérni
Megtudtam, hogy akcentus nélkül beszél magyarul, és hogy szereti a magyarokat. Azt is megtudtam, hogy az édesanyja, Doamna Grațiana orvosnő egy igazi régi vágású úrinő, tán félig magyar, az apja pedig matematikus, az akadémia kolozsvári fiókjának igazgatója. Ő viszont gyűlöli a magyarokat. Ezt Cica nyíltan és őszintén elmondta nekem. Cica aztán magyar társaságba járt velem. És lassan egymásba szerettünk.

Mégsem akart az enyém lenni, pedig nagyon akartam. Mélyen vallásos volt, ortodox, és azt bűnnek tartotta. Majd ha összeházasodunk; persze, ha elveszel feleségül, mondta. Ebben biztos lehetsz, válaszoltam. Pedig az előjelek vészjóslóak voltak. Sokszor tettem látogatást a Széchenyi téri lakásukban, de ezeket úgy szervezte, hogy az apja ne legyen otthon. Aztán egy alkalommal mégis váratlanul hazaérkezett, és meghallotta, hogy magyarul beszélünk. Kidobott a lakásukból. Akkor kezdtem tudatára ébredni annak, hogy a nemzetiségi gyűlölet képes szétszakítani még oly nagy és őszinte szerelmeket is.

Folytatom a történetet, de hogy érthető legyen, pár évet vissza kell mennem az időben. Én öttusáztam, és edzésre Dezmérre, ebbe a Kolozsvár közeli faluba jártam, ahol az ottani katonai lovas egység lovait a rendelkezésünkre bocsátották. Dezméren volt egy kisebb repülőtér is vitorlázó repülők számára. Lovas edzés után az utunk ott vezetett el a repülőtér mellett, és én vágyakozva néztem mindig a motor nélkül szálló gépeket. Szerettem volna én is repülni. Amint betöltöttem a 18. életévemet, jelentkeztem. Fel is vettek.

Két kiképzőm volt, az egyik egy román férfi, akinek a nevére már nem emlékszem, a másik egy 40-42 éves, nagyon szép nő, Szekeres Teréz, akibe reménytelenül szerelmes voltam. Másfél évnyi kiképzés után megtanultam a vitorlázórepülést, levizsgáztam, és megkaptam az engedélyt az önálló repülésre. Amikor már Cicával a leghevesebben égett a szerelmünk lángja, én már túl voltam mintegy 15 önálló repülésen, és egy szinte lezuhanáson…

Egyetemi tanulmányaink utolsó fél évében egy alkalommal megkérdeztem, eljönne-e velem Dezmérre egyet repülni? A válasza igenlő volt, pedig a kollegák közül egyedül ő tudott a repülési balesetemről. Több barátomat is hívtam repülni, de csak Cica mondott igent. Mielőtt beültünk volna a gépbe, megkérdeztem, fél-e a lezuhanástól? Mert akkor meghalunk. Sohase fogom elfelejteni a válaszát: „Akkor mindketten egyszerre halunk meg. Szép halál lesz.”

Akkor úgy éreztem, sokkal jobban szeretem Cicát. Nem zuhantunk le. Elrepültünk a Királyhágóig, és vissza. Ez a mintegy 160 kilométeres repülés volt életem leghosszabb és legszebb repülése; felejthetetlen, mert Vele voltam ott, a felhők fölött, az égben. Akkor azt mondta, kísérjem haza, nincs otthon senki, az apja Bukarestben, az édesanyja 24 órás szolgálatban a kórházban. A lakásban kérés nélkül ledobott magáról minden ruhát, ott állt előttem a mélyen vallásos ortodox lány meztelenül. És megtörtént az, amire évek óta vágytam.

Ez a kapcsolatunk már csak három hónapig tartott, mert jött az államvizsga, tanulmányi kirándulás, katonaság, és nekem Sepsiszentgyörgy. Állás a Mikóban, ahová a kihelyezésem szólt. Cica maradt Kolozsváron, az apja intézte el. Leveleztünk. Kértem, házasodjunk össze az apja akarata ellenére. Ezt ő semmiképp nem akarta. Másfél évnyi levelezés után arra jutottam, hogy álmaim szertefoszlanak, a házasságunkból soha nem lesz valóság, jobb lesz, ha szétvágom ezt a gordiuszi csomót, keresek valaki mást, és megnősülök. Ezt megírtam neki, mire azt válaszolta, akkor ő is férjhez megy az apja választottjához, akit nem szeret, de mindegy, mert ő már senkit sem tud szeretni. Ekkor nagyot hibáztam, mert azt írtam neki, hogy engem sem szeret igazán, mert másként, nem törődve az apja tiltásával, a feleségem lenne.

Megharagudott, éreztem a válaszából. Ilyet nem tehet, írta, mert az apját nagyon tiszteli, neki sok mindent köszönhet, és tudja, hogy az apja nagyon szereti őt, most is csak jót akar neki. Kért, hogy várjunk, hátha az édesanyjával közösen meg tudják győzni az apját. Visszaírtam, hogy ezt hiába várjuk, aztán nem jött több levél tőle.

Az apja választott neki férjet. Egy nagyváradi román katonatisztet, aki osztálytársa volt az elemi iskolában. Sokáig nem éltek együtt, csak évek múlva költözött a férjéhez Váradra. Durva férfi volt, aki többször is erőszakoskodott a feleségével. Történt aztán egyszer, a végzetes napon, hogy moziba mentek. Az előadás végén az útjuk egy parkon vezetett keresztül hazafelé. Vitatkoztak, veszekedtek, és akkor Cica kiejtette a végzetes szót, ami miatt meg kellett halnia: Feri. Az én nevemet.

Erre a férfi ütlegelni kezdte, majd leütötte. Cicát otthagyta a parkban, a földön, eszméletlen állapotban, ő hazament, mint aki jól végezte dolgát. Sokszor elképzelem azt a jelenetet. Hallom a durva, trágár szavakat, amelyekkel a feleségét illeti, lekurvázza, és közben üti, ütlegeli azt a nőt, akit én annyira szerettem, és aki engem annyira szeretett.

Cicát idegenek találták meg vérébe fagyva a park talaján. A mentő bevitte a kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta. Három nap múlva belehalt sérüléseibe! A férjét letartóztatták, rábizonyították a gyilkosságot, elítélték 10 évre, amiből aztán leült hármat.

Cica halálát az apja sem tudta feldolgozni. Rádöbbent, hogy annak ő az oka. Lelkiismeret-furdalása pár hónappal később neki is a halálát okozta. Sírkövére a következőt vésték: „Az élet csak egy pillanat két örökkévalóság között.” Nagy és mély igazság ez. De Cica pillanata sok-sok évvel hosszabb lehetett volna, ha apja nem gyűlöli oly nagyon a magyarokat.

De az én lelkem sem tud megnyugodni. Ma is nagyon fáj az a lány, az a nő, akit oly nagyon szerettem. Tudom, hogy történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Tudom, hogy minket a Sorsunk hozott és kötött össze, hogy aztán a Sorsunk válasszon el mindörökre. A Sorsunk, egy erdélyi Sors. Ez a Cica, teljes nevén Maria Popovici tragédiája. És az enyém. Most, hogy emlékét – nehéz szívvel – felidéztem, félrefordulok, és ejtek néhány könnycseppet. <<

Dranik Ferenc

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások