„Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét”

„Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét” Kultúra

Bartos Zsuzsa 1980-ban született Kovásznán, de szülei Kézdivásárhelyen laktak, a céhes városban nőtt fel. A Bod Péter Tanítóképzőben induló Református Kollégium legelső évfolyamán érettségizett, jelenleg Brassóban lakik a férjével és két lányával. Az Alkonyőrzők két kötete a magyarországi Könyvmolyképző Kiadó Kft. gondozásában jelent meg, ahol Zsuzsa időnként szerkesztőként is bedolgozik. Már a következő kötetét írja, amiben a közösségi média szerepének a jövőjét gondolta tovább.

– Kisdiákként is jobban érdekelte a betűk világa a számokénál, vagy ez nem ennyire egyszerű?

– Ez biztosan nem ennyire egyszerű, mert vannak, akiknek mindkettő megy. Ebben a kérdésben én inkább a sztereotípiát erősítem, és ezt már kisdiákként szélsőségesen tettem. Matematikából mindig bukásra álltam, miközben irodalomból és nyelvtanból kitűntem. Ennek ellenére a számbirodalom egyenleteitől sajnos mai napig nem sikerült megszabadulni, a gyerekeim tankönyveiből visszaintegetnek.

– Hogy emlékszik vissza, már gyerekként is vonzották a könyvek? Sokat olvasott? Ha igen, milyen jellegű köteteket?

– Imádtam olvasni gyerekként, a „napestig Benedek Elek”-korszakomat főleg elvtársazó ifjúsági irodalom követte, hiszen nem volt ekkora kínálat, mint most. A korszakváltással egyszerre rengeteg minden ránk zúdulhatott, de még nem tudtunk válogatni. Így tiniként meglehetett a romantikus ponyva korszakom, majd a dugiban olvasott krimiké, aztán volt sznobulós időszakom is, amikor azt hittem, jobban megértem az életet, ha a fikciót félreteszem, és csak filozófiát vagy csak teológiát olvasok. Sajnos, a fantasztikum valahogy kimaradt, nem volt nálunk akkora hagyománya szerintem, így sokáig azt sem tudtam, van olyan, hogy Tolkien vagy Bradbury. Tizenhat éves koromban kezdtek érdekelni a klasszikusok, és ez nagyon emlékezetes időszak maradt számomra, mert ekkor érkeztem el oda, hogy már nemcsak a történetekért olvastam, hanem magáért az olvasás hangulatáért is.

– Volt-e esetleg olyan tanár vagy más személyiség, aki nagy befolyással volt önre diákkorában, akire felnézett vagy aki netán az irodalom felé irányította?

– Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét. Minden akkor kapható mesekönyvet megvásárolt nekünk, és könyvtárba is rendszeresen mentünk. Később, amikor már egyedül is el tudtam menni, az én feladatom volt, hogy könyvet válogassak neki. Néha persze mellélőttem a választással, de rengeteg kötetet le kellett venni ehhez a polcról, és tájékozódni, miről szól. Köszönettel tartozom a világirodalom-tanárnőmnek is, Németh Teréznek, aki annyira hangulatosan tudott mesélni a világirodalom gyöngyszemeiről, hogy alig vártam, kézbe vegyem órák után ezeket a könyveket is. Megmutatta, hogy a magas irodalomnak mennyire izgalmasak a szereplői.

– Mikor kezdett írással is foglalkozni, mik voltak az első szárnypróbálgatások? Azokat kinek mutatta meg, milyen visszajelzéseket kapott?

– Úgy tizenkét-tizenhárom éves korom körül azzal szembesültem, hogy képes vagyok a naplómban hazudni annak érdekében, hogy izgalmasabb, viccesebb vagy sokkal drámaiabb legyen egy-egy megtörtént esemény. Nemsokára rám tört az a késztetés is, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket. Az első ilyen írásomat egy iskolás füzetbe körmöltem egy falusi nyaraláskor, miközben a könyveket messziről kerülő nagymamám nem értette, hogy az addig fára mászkáló lányba mi üthetett, hogy egész nap csak ül a diófa alatt és irkál. Aztán egyre-másra teltek meg a füzetek, mivel épp akkor jött divatba a Romana-sorozat, és úgy éreztem, olyanokat én is tudok írni. Fejembe vettem, hogy „gyártok” is egy saját sorozatot. Néha az osztálytársaim forgattak párat ezekből a füzetekből a pad alatt, csak remélni tudom, nem is emlékeznek arra, hogyan és miket írtam. Az első visszajelzést egy rövidke írásomra kaptam, amikor Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt fogalmazásomat. A következőt már huszonévesen kaptam kiadóvezetőtől, aki egy dél-afrikai történelemmel foglalkozó regényemet e-könyvre ajánlotta be egy ezzel foglalkozó céghez.

– Hogyan születtek meg az Alkonyőrzők-könyvek? Emlékszik, honnan, mikor jött az alapötlet, a karakterek, és azok hogyan forrtak regénnyé?

– Pár évvel ezelőtt írtam egy sci-fi novellát, és velem maradt az érzés, hogy egy klónos történetből annyi mindent ki lehetne hozni. A központi témám eredetileg a negatív érzelmek kiküszöbölése lett volna, mivel a valóságban épp egy olyan társaság foglalkoztatott, amelyikben az emberek minden helyzetben vidámak és közvetlenek próbáltak lenni. Túl mesterkéltnek éreztem az egészet, és szerettem volna megvizsgálni egy történetben, hogy miért van szükség a negatív érzelmek megélésére is, miért fontos az autentikusság, és hogy egyáltalán mit jelent emberinek lenni. Csakhogy ötven oldal után elakadtam, mert szörnyen untam az egészet. Kidobtam a megírt fejezeteket, lefokoztam a főszereplő klónlányt és előléptettem az antagonista oldalán álló drámai múltú mellékszereplőt. Ezzel viszont teljesen új motivációk és témák kúsztak a regénybe, és egy egészen más történet kerekedett. A különböző toposzok és témák közt létrejövő összefüggéseket végig tudatalatti folyamatként éltem meg, csak a végén jöttem rá, hogy a témám tulajdonképpen a mulandóság, és hogy a klónozásnál sokkal jobban érdekel az apa-lánya téma és a gyerekvállalásban rejlő bátorság.

– Melyek azok a lépések, amelyek során egy ötletből kézzel fogható, nyomtatásban megjelent regény lesz?

– Megszámlálhatatlanul sok kis lépés van, és ezeket egyenként kell megtenni, kezdve onnan, hogy minden nap leül a szerző, és valamennyit dolgozik a kéziratán. Ez nem mindig kalandos flow-állapot, van, amikor az ember kemény szellemi munkaként éli meg. Évekig szoktam érlelni az ötleteket, megírás közben is gyakran átírok jeleneteket, különböző nézőpontokat használva, csiszolom a mondatokat, játszom a cselekménypontok mozgatásával, kidobok egész fejezeteket, elakadok, feladom, aztán újrakezdem. Azt mondják, a megjelenő írót nem az különbözteti meg az amatőrtől, hogy tehetségesebb, csupán annyi, hogy rengetegszer átír, sosem gondolja úgy egy kéziratról, hogy kész van, nincs mit javítani rajta. Persze, tudni kell elengedni a kezét is, de ez már megint egy másik alkotói téma. Miután befejeztem az Alkonyőrzőket, elsőre be sem küldtem az Aranymosás pályázatra, bármennyire kísértett, mert éreztem, hogy még maradt benne kibontatlan szál, és megvártam a következő év végét. Ezt követően maga a pályázat is felölelt kerek egy évet, és csak 2015 vége felé tudtam meg a kiadóvezető végső döntését. 2016 januárjában folyt a szerkesztés, ősszel a nyilvános borítópályázat és tördelés, és novemberben jött a megjelenés. Tehát két év telt el a kézirat tényleges befejezése után. Egy könyv hosszú munka eredménye, nemcsak az író fektet bele akár éveket is, de legtöbbször a nagyobb kiadók is, és több ember munkája is benne van. Évente sok száz kézirat keresi a kiadóját, ezekből nagyon-nagyon kevés jut el kiadásig úgy, hogy az írónak fizetnek és a könyve országos terjesztésbe kerül. A kezdő írókat a sok hasztalan próbálkozás könnyen odáig sodorja, hogy elhiszik, a fejlődést meg lehet spórolni. Elhiszik, hogy nekik kell fizetniük egy megjelenésért, a kéziratnak sem kell profi csapat, sem szerkesztés, sem korrektor, sem grafikus, így sokan a magánkiadás útját választják. Szaporodik az írói hiúságra épült cégek száma is, amelyek bármit kiadnak, ha temérdek pénzt fizetünk. Aztán jöhet a villogás. Én úgy gondolom, érdemesebb a nehezebb utat választani, küzdeni, és odáig fejlődni, hogy a hagyományos kiadók foglalkozzanak vele, mert a tehetség nem elég, rengeteget kell írni, olvasni, és tanulni, tanulni. Külföldön például tanítják a zsánerírást szakmaként, és mostanában magyarul is tanfolyamok indulnak, egyre több cikk születik, egyre több írástechnikai könyv elérhető, pályázati lehetőségek is adódnak. Soha nincs egy pont, ahonnan nem kellene tovább fejlődni, a megjelenés után újabb kihívások lesznek, és bármit sugalljon is a mai marketing, írók esetében szerintem a cél még mindig egy minőségi kézirat. A publikálás felelősség.

– Milyen érzés volt kézben tartani az első kiadást?

– A csodákra szeretek rácsodálkozni, és az, hogy egy fejemből kipattant történet felöltözik és útra kel, egy csoda. A budapesti könyvbemutatón fogtam először kézbe a könyvet, tehát egy könyvölelgetés vagy örömsikítás nem lett volna túl elegáns, de utána sokáig levettem a könyvet minden nap a polcról, hogy valóságként megtapogassam.

– Sokféle címkével illetik az Alkonyőrzők két kötetét (disztópia, ifjúsági, kortárs, sci-fi, romantikus, társadalmi sci-fi), ön hogyan jellemezné?

– Én a könyvemet egyszerűen csak sci-fi címkével illetem, élek azzal, hogy tág fogalommá vált a spekulatív fikción belül. A sci-fiben az a jó, hogy bár szabadon szárnyalhat a fantázia, és egy külön világot lehet teremteni, mégis megmarad a lehetségesnek a látszata, hiszen egy jelenből vett tudományos vívmányt vagy társadalmi tendenciát nagyít fel és gondol tovább. Néha egy kor sci-fi regényei sokkal reflektálóbbak a kortársnál, mert a múltunk és a hétköznapjaink helyett arról árulkodnak, hogy épp mitől félünk, mi foglalkoztat. Megíráskor azonban nem igazán bajlódtam azzal, hogy milyen címkékhez illőt írjak, csak hagytam, hogy sodorjanak magukkal az elképzelt világ szereplői, rángatott a mesevágy. Nem szeretem, ha valami túlságosan bedobozoló, persze, jó tudni, hogy a kiadhatóságnál az is szempont, hogy a könyv besorolható legyen, akkor válik eladhatóvá, lesz célközönsége. A könyvpiac eltartóinak a kedvencei nem a kísérletező könyvek, hanem a megszokott sablonokkal építkezők. Esetemben nemcsak hogy a kategorizáláshoz nem volt meg a terep, de még ismeretlen, kezdő író is állt mögötte. A kiadó mégis felkarolta, sőt duplaborítóval jelentette meg, hogy növelje az esélyeit. Lehet, hogy így támogatták bennem az írót, aki még mindig kicsit keresi az utat. Nálunk a sci-fi ugyanis még mindig férfiírók területének számít, és a továbbgondolások is gyakran férfiszemléletűek. Pedig szerintem az egyéni, mikroszintre lehozott kérdések ugyanolyan fontosak, mint a MI vagy a Mars kolonizálása. Ugyanis ezek a kérdéseink nem változnak, csak különböző korok különböző válaszokat adnak rá. Filmek esetén is a körülrajongott látványosokkal szemben a kis költségvetésű, fura hangulatú, indie sci-fiket szeretem, amik világmegmentés helyett pár szereplő dilemmájára fókuszálnak. Szeretek foglalkozni azzal, hogy a továbbgondolt fejlődések hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi átrendeződésre, és azt hiszem, továbbra is picit ilyen „korcs” könyveket fogok írni, csak talán több tudatossággal.

– Milyen fogadtatásra talált a regény, figyelembe véve, hogy lépten-nyomon azzal riogatnak, a könyv halott, a „mai fiatalok” nem olvasnak? Mennyire tartja igaznak ez utóbbi állításokat?

– Szerintem nem igaz, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, és azt sem tartom kizártnak, hogy általában olyan felnőttek állapítják ezt meg, akik maguk sem olvasnak. Például a Könyvmolyképző Kiadónak is több tízezer fiatal olvasója van, akik várják az új megjelenéseket. Látni őket a könyvtárakban, a moly.hu oldalon, hallom, miket olvasnak a lányaim osztálytársai, és könyvet vásárol minden gyerekes ismerősöm. Mindig, minden generációnak voltak olvasó fiataljai és nem olvasók, ez ma sincs másként. Az igaz, hogy ma már több minden versenyez a fiatalok figyelméért, ugyanakkor sokkal nagyobb, színesebb és csalogatóbb a könyvkínálat is. A papírkönyvet már temették a fonográf, a napilapok, majd a tévé megjelenésével is, ahogyan most az internetes böngészés meg az e-könyvek korában is, mégsem megy ki a divatból. Sőt, minél inkább felgyorsul körülöttünk a zajos világ ingerözöne és a képernyővillogás, annál inkább nőhet annak az igénye, hogy behúzódjunk időnként a sarokba egy időtlenségi állapotot előidéző, hangulatos könyvvel. Egy olvasó elméje ugyanis nyugodt elme, nem pedig nyüzsgő. Kreatív, nem bamba. Gondolkodó, és nem uniformizálható. Jó helyeken az olvasás menő, nem hiába írnak a világ fontos emberei is évi könyvajánlókat. A fiatalok hamar rájönnek arra, hogy a könyvek olyanfajta egyedi élményt nyújtanak, amilyent semmi mástól nem kaphatnak meg. Ehhez néha csak annyi kell, hogy számukra élvezetes történetekkel találkozzanak, megtalálják, mi érdekli őket, és ezekhez hozzáférhessenek.

– Kinek ajánlaná olvasmányul a könyveit?

– A kategorizálás különös dolog, érdekes volt látni, hogy amikor valami nem akar egyértelműen kategorizálva lenni, akkor mennyire mindenki arra tör, hogy ő eldöntse, megállapítsa, hogy hová tartozik és hová nem. Carlos Ruiz Zafón szerint a könyvek tükrök is, mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz. A könyv kezét elengedni pedig azt is jelenti egy szerző számára, hogy a fogadtatásba minden beleférhet. Örülök annak, hogy a fogadtatás annyira sokféle lett, mint amilyenre általában sikerülhet az emberek találkozása is. Életszerűen vegyes. Vannak olvasók, akiknek nagyon tetszett, és vannak, akik mást vártak el tőle. Vékony azoknak az olvasóknak a keresztmetszete, akik egyszerre olvasnak sci-fit és nőies témákat is, így akik sci-fisek inkább, azok több technikai leírást és világábrázolást vártak el, akik viszont a szereplők érzelmi életére fogékonyak, azoknak a sci-fi keret volt túl sok, míg a fiatal olvasóknak a romantikus szál iránt voltak mások az elvárásaik, nekik még nincs benne a mulandóság íze. De volt olyan visszajelzés is, hogy sírt rajta, és olyan is, hogy ezután több sci-fit szeretne olvasni. A visszajelzett áthallások szerezték a legnagyobb örömet, és ezekből jöttem rá, hogy számomra sokkal fontosabb, hogy megértsenek és elgondolkodtassak, mint az, hogy szeressenek. Amiben általában mindenki egyetért, hogy a regény elgondolkodtató, egyedi, és van eléggé fura ahhoz, hogy ha épp el akarod dobni az agyad, akkor ezt kell olvasnod. Azoknak ajánlom tehát, akik valami fura, de elgondolkodtató kalandra vágynak.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.