Felhívás!

Dobos Laci kidobolta

Folytatjuk a bemutató interjúsorozatunkat, hogy felelevenítsük azokat az időket, amikor a céhes város a tánc révén egyfajta diadalutat járt be.

– Furcsa kérdéssel kezdem ezt a rövid faggatózást: annak idején jó néven vették, hogy iskolaigazgatóként beszállsz a színpadra, s néptáncosként is megmutatod, nem vagy akárki? Ezt azért kérdezem, mert amikor a megye megalakult, s engem átvettek az ifjúsági szervezettől, a pártbizottság művelődési szakosztályának vezetőjévé „kentek fel”, a főnököm választás elé állított: ilyen tisztségben nem táncolhatok. Egy hónap sem telt el, én a Megyei Tükör rovatvezetője lettem, s megmaradtam a színpadon is.

– Nekem ilyen helyzetem nem adódott. Szentléleken tanítottam, igazgatóskodtam, s jártam a kézdivásárhelyi művelődési ház táncegyüttesének próbáira. Fiatal pedagógus voltam, akkor kerültem ki a Főiskoláról, s nekem imponált olyan csapathoz tartozni, amelyre mindenki felnéz. Mert tényleg ez volt. Legalábbis számomra büszkeség volt Mihálycsa Szilveszter keze és irányítása alatt rúgni a port, részt venni olyan alkotásokban, amelyek nem csupán a városban és a megyében, de országos hírnevet is hoztak nekünk. Persze, közben Kézdiszentléleken is elindult egy olyan hangulat, mozgás, amely kevés idő múlva valósággal felrázta a falut, a környéket. 1970-ben kerültem ebbe a nagyközségbe, 19 évet tanítottam ott, ebből 17 esztendőt igazgatóskodtam. Az utánam következő Gergely Zoli és szép emlékű felesége olyan együttest teremtettek a községben, amely ma is él, sőt az egyik legnevesebb táncegyüttes a környéken, a megyében. A Perkő-név országosan is ismert lett, s ma is az egyik legelismertebb ezen a vidéken.

– Honnan ez a vonzódás a néptánchoz? Otthonról mit hoztál magaddal Csíkból?

– Sok mindent. Csíkkozmáson születtem, kereken hetvenöt évvel ezelőtt, 1947-ben. Az én édesapám nagy  kedvvel énekelt, szervezett, minden színdarabban benne volt, arra nem emlékszem, hogy táncolt volna, de az egésznek az ízét, a zamatát onnan eredeztetem. Annak dacára, hogy elég korán Szentivánba kerültem, a ritmusérzékem, a népi táncra való hajlamom megmaradt. Sajnálom, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren zenélni, noha nagybátyám csábítgatott az orgonára, de az egészből aztán nem lett semmi.

–Emlékszem, egyik alkalommal Szovátán, az egész napi ülésezéseket követően, már záróra után, vagy éppen zárórakor bekérezkedtünk a vendéglőbe, s te az asztallapon olyan dobolást mutattál be, amely nem csupán mutatványnak volt szédítő és elragadó, de zenekíséretnek is, hisz minden dalnak, ami ott elhangzott, Te voltál a zenei segítője, dobosként.

– A ritmus nagyon fontos. A táncban is az. Szerénykedés nélkül mondom, hogy amikor színpadra léphettem, egészen másnak éreztem magam. Tudtam, hogy ezt csak akkor érdemes csinálni, ha teljesen önmagad adod. Ha valamit újítani is tudsz, amit esetleg csupán te érzékelsz, de biztos vagy abban, hogy amit bemutatsz, az a tied, abban önmagad adod. Én úgy vélem, hogy a közös táncolás, az egységesen bemutatott figurák, lépések dacára csak akkor lehetsz elégedett  saját mozgásoddal, ha  hozzá tudsz adni valamit, ami sajátosan rád illik, tőled fakad. Ez nem jelenti, hogy kilógsz a rendből, de megnyugtat, elégtételül szolgál. Ezért szerettem a mi együttesünkkel táncolni, mert minden táncos ragyogóan mutatta meg saját magát a nagy egységben. Egyik nagy műsorszámunk sem lehetett volna olyan színes, fergeteges, ha mindannyian ne adtuk volna ki magunkból a legszebbet, a legmutatósabbat, a legegyénibbet. Ennek összehangolásában volt Mihálycsa Szilveszter kiváló mester.

– S a tánc mellett mi történt?

– A sepsiszentgyörgyi diákévek után jött az egyetem, aztán Szentlélek, onnan a kézdivásárhelyi Túróczi Mózes Általános Iskola, s szinte végig igazgatói székben. Közel negyven esztendeig voltam iskolavezető, előbb Szentléleken, majd a Túrócziban. Amikor megnősültem, új életritmus kezdődött, itt már dobolni sem kellett. Az ugyancsak matematika szakot végzett feleségemmel s kollégáimmal arra törekedtünk, hogy iskolánkat a rangosak közé emeljük. Talán sikerült is. Mindkét gyerekünk orvosit végzett, sajnos, pár héttel ezelőtt elveszítettük negyvenhét esztendős fiunkat, aki Csíkban volt körorvos. Lányunk a sepsiszentgyörgyi kórház szakorvosa. Már a tánc régóta befejeződött, de a néphagyományokhoz való hűségünk megmaradt. S ha már nem is dobolok mostanság az asztallapon, gondolatban sokszor végigéneklem azt a sok-sok nótát, népdalt, amelyek gyerekkorom megszokott műsorszámai voltak. S ha öregesebben is, de még a színpadra is felmerészkedném!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.