Bartók, az ember

Ezzel a címmel sugározta egyik televíziós csatorna a Bartók-évfordulóra összeállított műsorát. Vártam, hogy lapjaink tele lesznek a nagy zeneszerző és zongoraművész életútját méltató írásokkal, ezért nem értem ezt a visszafogottságot és némaságot. Holott ismeretes, s ezt a világ minden táján el is mondják, nem csupán mi, hogy a legismertebb magyar szerte a világon – Puskás Ferenc mellett – Bartók Béla.

Azt is hangoztatják, nyilván nem alkalomszerűen, hogy nincs a napnak olyan perce, amikor ne csendülne fel valahol valamely Bartók-mű egésze vagy részlete. A forradalom, amelyet ő véghezvitt a zenében, még ma is felforrósítja a hangversenytermek közönségét, s talán nincs is olyan ember, legyen magyar vagy nem magyar, akit ne kényszerítene figyelemre egy-egy bartóki alkotás kuszának tűnő összhangja.

Nemcsak a zenéje, de élete is roppant változatos és felzaklató volt. Beleszületett tulajdonképpen a zenevilágba, szülei, de nagyszülei is rendkívül műveltek voltak. Apai nagyapja tanár volt, magyarul, németül, románul, szerbül tanított, érthető tehát az unoka vonzódása az együtt élő, egymás mellett létező kultúrák iránt, ez az alapja, hogy zenei feldolgozásai nem csupán a magyar, de a román és más nemzeti népdalkincs legjavának általa történt „beoltása” is a csúcsszerzemények közé tartozzék.

Édesanyja jegyezte fel, hogy alig hatévesen hallgatott először „orchesterzenét”, és a szokásos, ezzel járó eszem-iszom során a gyerek Bartók egyedül maradt, aki végighallgatta a Strauss, Verdi, Donizetti műsorra tűzött szerzeményeit. Nem csoda, hiszen már akkor abszolút hallása volt – gyerekkori jegyzetei vallanak arról, hogy aránylag korán túlnőtte tanárait, s kilencévesen kezdte első zongoradarabjait komponálni.

Nagy művei, A kékszakállú herceg, A fából faragott királyfi, a népdalfeldolgozások, a zongoraművek közül nem mindeniket fogadta a szakma vagy a közönség kitörő lelkesedéssel. A harmincévesen komponált A kékszakállú herceg vára című operáját először be sem mutatták. Más kudarcok is érték, mint bármely más embert. Kodállyal együtt indították el az Új Magyar Zeneegyesületet, de támogatás hiánya miatt megbukott. A politikai helyzet sem volt rokonszenves, ezért inkább Amerikába ment, menekült, hátrahagyva barátainak, akik utcát akartak róla elnevezni, hogy amíg a papírra írt két személyről fontos helyszíneket neveznek meg Budapesten, addig őt hagyják ki. Ez a két személy pedig Hitler és Mussolini volt.

A köztudatban az rögződött, hogy második felesége, Pásztory Edith (Ditta) zsidó származása miatt kényszerültek a tengeren túlra. Nem, felesége felvidéki, római katolikus család sarja volt. Bartóknak kedvenc, huszonkét évvel fiatalabb tanítványa volt, kiváló zongoraművész, akivel kint is koncerteztek, néha két zongorán. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Ditta a keresztúri matematikatanáromnak volt a testvére, aki maga is kitűnően játszott zongorán, emlékezetes Bartók-estet kezdeményezetett, és zongorázott végig a középiskola dísztermében.) Az említett televíziós műsor rangos művészei mondták, hogy bizony igen nagy anyagi nehézségeket éltek át Amerikában, zongorát kellett bérelniük, azt is nagy nehezen, és leukémiáját, sajnos, nem tudták meggyógyítani.

Akik Bartókról beszélnek, azok nem csupán zenei zsenialitását emelik ki, hanem mélységes emberségét is. Zenéjének erőteljes tonalitása, népi hangsorok használata, a motorikus ritmusa, polifon jellege szinte páratlan hatással van nem csupán a zeneértőkre, de azokra is, akik talán először találkoznak ilyen sokkoló tételekkel.