A magyar Gauguin

Vannak olyan nevek a magyarországi képzőművészeti életben, amelyekről feltétlenül tudni kell – mondja a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Vargha Mihály szerint ezek közé tartozik Somogyi Győző is, az egyik legnagyobb kortárs magyar képzőművész, akinek március első felében nyílik kiállítása a sepsiszentgyörgyi Lábasházban.

Nagy szakadék tátong a magyarországi és az erdélyi képzőművészeti-szcéna között: „fontos nevekről” nem tudunk, olyanokról, akik a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben elindították Magyarországon azt a „szellemi erjedést”, ami nélkül ma nem itt tartana a magyar képzőművészet – véli Vargha Mihály.

– Ilyen nagy név Somogyi Győző is. Ő volt az egyike azoknak, akik idejében felismerték, hogy a nagy avantgárd-forradalmat követő, a szocialista-realizmusban kicsúcsosodó mozgalmak nem vezetnek sehová, de ő – a keleti tömb művészeinek nagy többségtől eltérően – nem visszafordult a nyugati Grand Art felé, hanem visszatért a gyökerekhez. Azt mondhatnánk, hogy amit megtett Gauguin a 19. század végén, hogy elutazott Tahitiba, hogy felszínre hozza az ősiséget, ugyanezt tette Somogyi a saját népe vonatkozásában. Kitelepszik falura, állatokat tenyészt, a vidéki emberek egyszerű életmódját éli, és a tisztaságot keresve, a falusi világra alapozva felépíti egyedi művészetét – magyarázza a múzeumigazgató.
Törekvése, esztétikája a neoavantgárd stílusirányzatba sorolható, de azáltal, hogy a népi vallásosság, a historizmus is sarkalatos pontjai a művészetének, Somogyi stílusa egyedi, sajátos út a magyar művészetben. Szobrászatban Samu Géza (1947–1990), festészetben Bukta Imre (1952–) a szellemi rokonai. Életvitele, hitelessége, újszerűsége felkeltette a kádári biztonsági „szervek” figyelmét is, zaklatták, lehallgatták.

Életútja is rendhagyó: Budapesten született, nagyvárosban nőtt fel, teológiát is végzett, aztán egyik napról a másikra áttér a földművelő paraszt kőkemény életvitelére, miközben alkot is minden nap, ahogyan a hívő ember imádkozik.

– Somogyi egy jelenség – éppen ezért nagyon érdekes az ő világa. Kezdeti, grafikusi időszakában őszintén, szépítés nélkül ábrázolja a falusi embert és világát. Groteszk, katarzis nélküli világot tár elénk. Később elsajátítja a temperafestést, világa kiszínesedik. Megfesti főműveit: a Magyar Királyok és a Magyar Hősök arcképcsarnokát. Ez utóbbi lesz látható városunkban: száz darabból álló sorozat Attila királytól az ötvenhatos Maléter Pálig. Ez a száz kép olyan, mint egy ikonosztáz: 30×40 centiméteres képekből áll, amelyek beborítanak egy 12 méter hosszú falat. A tárlat érdekessége, hogy az arcképekhez lesz magyarázó szöveg, mindenkiről elolvasható, hogy miben alkotott nagyot, miről híres. Arra számítunk, hogy a város tanárai kihelyezett órákat fognak tartani a fal előtt, és történelmi kontextusba helyezve mutatják be a gyerekeknek a képeken ábrázolt személyiségeket – nyilatkozta Vargha Mihály.

Hozzátette: a bemutatót szándékosan március idusára időzítették, „hiszen a száz arckép között van a háromszéki Gábor Áron is, Kossuth-kalapban, ahogy eddig senki nem ábrázolta őt. (Hősünk ágyúját pár nappal később, március 11- én a budai várban mutatjuk be – tudtuk meg a múzeumigazgatótól).
A magyar hősök arcképcsarnoka négy hónapig kizárólag Sepsiszentgyörgyön lesz látható. Ugyanakkor Somogyi Győző 41 kőnyomatot adományoz a múzeumnak, mert „szereti Erdélyt és a székelyeket, és hisz abban, hogy a magyar nép kulturálisan egységes és oszthatatlan”. A mintegy 25 ezer eurót érő ajándék az utóbbi évek egyik legjelentősebb magánadománya.

A kiállítás március 7-én nyílik meg a Lábasházban, és július 7-ig látogatható.

Somogyi Győző 1942-ben született Budapesten, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett magyar grafikus és festő, kiváló művész. Papnak tanul, egyháztörténelemből doktorál, de 1975-ben kilép a rendből. 1985 óta Salföldön gazdálkodó. Legnagyobb alkotása a 100 magyar hadtörténelmi személyiség arcképének megfestése (1986–1996), amely Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig bezárólag azon hősöknek kíván emléket állítani, akik történelmünk során a hazát védelmezték. A művész különös gonddal festette le az ábrázoltak öltözékét: az egyenruhák, fegyverek, címerek, rendjelek korhűek, aprólékos kidolgozásuk komoly előtanulmányokra vall. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1997), tucatnyi díj birtokosa, több mint negyven kiállítása volt, húsz könyvet írt.

Erdély András