Hol vannak az emberek?

Rekordszámú csonttörés Kézdivásárhelyen – valami ilyen címlapra vártam vasárnap után, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem lett volna sem hazugság, sem túlzás. Autóval érkeztem a városba délután, és habár ismerőseim felhívták rá a figyelmem, hogy vigyázzak, csúszik az út, arra mégsem számítottam, hogy konkrétan egy tapodtat sem lehet közlekedni a járdán. Az autó nem csúszkált az úton, így kicsit el is mosolyogtam a pingvin-mód sétáló emberek látványán. Aztán jött a haddelhadd, ahogyan kiléptem én is a biztonságot jelentő burokból!

Egészen hosszú séta várt rám magas sarkúban – mert ki más lenne annyira szerencsétlen még a Földön, mint én, hogy a legrosszabb napon váltom le a kényelmes bakancsot! Hát, bevallom, a 30 perces séta után (az adott táv máskor 10 percbe telik) a derekam, a bokám, a lábfejem és az idegrendszerem felmondta a szolgálatot.

Elsőként az én fejemben is az fordult meg, ami ilyenkor mindenkiében meg szokott: hol vannak az önkormányzat munkatársai? Mibe kerülne, ha az út mellett a járdákra is kerülne egy kis só vagy homok, hogy ne törjék annyi boka és farcsont egy nap alatt? Tudom, az időjárás viszontagságaira nem lehet egyik pillanatról a másikra reagálni, senki nem számított ilyen furcsa ónos esőre. De reggeltől estig azért eltelik néhány óra, ami alatt csak észreveszi az emberfia, hogy a város egy hatalmas korcsolyapályává alakult át.

Aztán rádöbbentem a lényegre: de hol vannak az emberek? A lakók? Akik kilépnek a tömbház ajtaján, a kapun, majd lakásuk előtt vágódnak hanyatt? Hol a közösségi összefogás? Nálunk, falun, az emberek a hóhányást, seprést, jégtörést ritkán hagyják abba a kapun belül. És láss csodát, ha mindenki elvégzi a teendőket a saját portája előtt, hirtelen az egész utca járható lesz!

Néha, ha a benti pusmogást, saját idegrendszerük felőrölését, a Facebook-kommentelgetést felváltanánk tíz perc munkára, ha az egész világot nem is, de a sajátunkat megválthatnánk.

György Lilla, Kézdikővár