Felhívás!

Soha le nem mondani!

Soha le nem mondani! Kovászna megye

Trianon századik évfordulójának küszöbén különös érzés a magyar szabadság napját ünnepelni. Fennköltséggel tölt el annak tudatában lenni, hogy ahol szabadság van, ott magyar is van.

Mert száz évvel ezelőtt az elveszejtésünkre koccintottak egy Párizs melletti palotában. Azt hitték, a halálos ítéletünket mondják ki, holott még a reményt sem tudták kiirtani belőlünk. Úgy számoltak, száz év alatt átvedlünk románná, szerbbé, szlovákká; azt hitték, megfeledkezünk örökölt feladatunkról, hogy nekünk édes anyanyelvünket, ezt az őseinktől ránk hagyományozott mérhetetlen kincset féltve őriznünk, óvnunk kell. Ők nem tudtak Apáczai költő által is megidézett testamentumáról, miszerint „egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv”.

Akkor még nem sejtették, hogy a magyar gyertyán-nemzet: hajlik, mint az acélrúgó, és aztán újra, meg újra kiegyenesedik. Nagy terhet raktak ránk, de a viselésétől megerősödtünk. Úgy másztunk ki a sírgödörből, hogy tudtuk, miért kerültünk oda, és nem felejtettük el, ki lökött bele.

Újra megtanultunk tervezni, építkezni, összefogni. Megtanultunk álmodni, hinni, kitartani. Harcolni, felállni, újrakezdeni. Újra megtanultunk magyarságunkra, nemzetünkre büszkének lenni. Megtanultunk emelt fővel ünnepelni.

Mi nem hordoztuk a hazát, fölöttünk kergetőztek a határok. Itt folytattuk az életet, teremtettünk állandóan újat és újat, döngöltük és döngöljük most is a jövő alapjait. Nekünk a haza nem a magasban van, hanem a szívünkben.

Rajtunk múlott, hogy itt száz év után is magyarul fakad tavasszal az élet, magyarul süt nyáron a nap, magyarul simogat az őszi szellő. Hogy száz év után sincs tél, és csend, és hó, és halál. Betörhetnek orvul a temetőinkbe, fenyegethetnek untig a zászlóinkért, száműzhetik szobrainkat, ostromolhatják iskoláinkat, zsarolhatják egyházainkat – ezzel csak edzésben tartanak.

Mi ugyanis 1848-ban megszagoltuk a szabadságot, s azóta ezt az illatot akarjuk érezni. Megszoktuk. Ezen már nem érdemes változtatni. A levegőt s a szabadságot csak akkor érezzük, ha nincs – tanultuk Weöres Sándortól. De azt is tudjuk, a szabadságot sosem lehet egyszer és mindenkorra megnyerni. És akik azt hiszik, hogy láncra verve élünk, azoknak mondom: a kulcs nálunk van. Az elmúlt száz évből fakadó magabiztosságunk, hitünk és reményünk.

Húzzuk ki magunkat, és mondjuk ki hangosan, mit akarunk mi, erdélyi magyarok. Ne kergessünk délibábokat, hallgattassuk el a hamis szemforgatókat, és ami a legfontosabb, sose rontsunk egymás ellen. Magyar ne bántson magyart!

Jókait parafrazálva: nem elég tudni, hogy mit kellene tennünk; cselekedjük azt, ami lehetséges. Hallgassuk meg a másik, hazája által megtagadott írónk tanácsát, és minden erőnkkel, igyekezetünkkel küzdjünk azért, „hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje”. Eközben figyeljünk a tapasztaltak tanácsára, osszuk be, használjuk jól az erőnket, eszünket, és bízzunk a fiataljainkban. Ha már sodródunk a történelem árjával, ne hagyjuk, hogy ott vessen partra, ahol akar; inkább használjuk fel a révbe érésünkhöz.

Dolgoznunk kell a következő száz évért. Dolgoznunk kell tovább a szabadságért.

A feladat nem könnyű, de ha a könnyű volna, nem a magyarokra bízta volna a Jóisten. Van hozzá erőnk, van hozzá szívünk, van hozzá akaratunk! Igaz, se Bukarestben, se Brüsszelben, se a globalista zászlóvivők talpnyalóiban nem bízhatunk, csak saját magunkban. De van, akikre felnézhetünk, akiknek a példáját követhetjük, akiknek elszántságát magunkévá tehetjük. Ahogyan 1848-ban Háromszék nem alkudott, úgy nekünk sem szabad engednünk a ’48-ból!

A nemzeti összetartozás évében jóleső érzés megállapítani, hogy nem tudtak legyőzni bennünket. A Kárpát-haza majd minden szegletében élnek még magyarok, akik tudják, együvé tartozunk. Akik tudják, hogy egy a nemzet. Akiknek fontos a szabadság.

Kedves Barátaim! Ha már száz év után is itt vagyunk, megvagyunk, most már ne adjuk fel. Még csak azért sem! Ma, az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének napján Kossuth intő szavait véssük örökre emlékezetünkbe: „Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újrakezdeni!”

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások