Mit tehetnek az önkéntesek?

Háromszékről is igyekeznek segíteni az ukrajnai menekülteken a segélyszervezetek munkatársai. Mint megírtuk, vasárnap a Vöröskereszt önkéntesei mentek a határra, Máramarosszigetre egyhetes küldetésbe, a Máltai Szeretetszolgálat csapata pedig aznap tért vissza a szeretvásári határátkelőhelyről egy fárasztó hét után. Székely Róbertet, a szervezet ifjúsági vezetőjét kérdeztük tapasztalatairól.

A Suceava megyei szeretvásári átkelőnél rengeteg menekült érkezett és folyamatosan érkezik Románia területére. Éjjel-nappal jönnek, legtöbben nők, anyák és nagymamák gyerekekkel, gyalogosan, kis motyóval. Volt olyan nagymama, aki 12 kiskorúval jött, saját unokái mellett másokét is elhozta, átadta őket a rokonoknak, ismerősöknek, akik értük jöttek, de aztán fordult is vissza, mert „az ő hazája Ukrajna”. Akadnak az érkezők között férfiak is, többnyire modern autókkal jönnek át a határon, és megállás nélkül tovább mennek, ők valószínűleg lefizették a határőröket (állítólag 2000 euró a tarifa), hogy kiengedjék őket, hiszen egyébként még az egészen fiatal fiúk sem jönnek, legfeljebb 17 éves korig, az idősebbek közül is csak a nagyon öregek, nehezen mozgók, betegek.

Jönnek ugyanakkor nagy létszámú, szervezett csapatokban más állampolgárságú egyetemisták, arabok, indiaiak; őket kötelesek kiengedni a hatóságok – tudtuk meg Székely Róberttől, aki hattagú csapatával február 27-től március 7-ig teljesített szolgálatot szinte napi 20 órában. Mellettük még közel harminc egyesület igyekszik valami módon segíteni.

– Érkeztek Kijevből, de a közeli falvakból is, Ukrajna egész területéről özönlenek a menekültek, akik kimerültek, zavarodottak. A mi feladatunk az volt, hogy amint ezt korábban is megfogalmaztuk irányelvként a magunk számára: jelen legyünk. A határon az első sátor volt a mienk, igyekeztünk abban segíteni, amire az illető menekültnek szüksége volt: ha kellett, leültettük egy teára, hogy megnyugodhasson, érezze biztonságban magát, és tudja összeszedni a gondolatait a továbbiakat illetően. De nehéz volt megnyerni a bizalmukat, hiszen félnek attól, hogy kihasználják, kirabolják vagy elrabolják őket.

Erre volt is példa még a háborús időszak elején, kétes elemek férkőztek a segítségnyújtók közé. Például felajánlották, hogy fiatal lányoknak szállást adnak, illetve hallottak olyat is, hogy egy családot elvittek egy szállásra, ahol nyomuk veszett.

– Mostanra sikerült kiszűrni ezeket a gyanús alakokat, kialakult egy rendszer a határon. Egyik sátorban szállásról vagy autóbusz- és vonatjáratokról informálnak, útbaigazítják az érkezőket, van, ahol ételt, másik helyen ruhát kaphatnak, vagy csecsemőknek, gyerekeknek való dolgokat lehet igényelni. Semmijük sincs, ami kell az élethez – számolt be tapasztalatairól a máltás önkéntes.

Kellemes csalódást jelentett számára, számunkra is az, hogy a román állam teljes erőbedobással, csendőrök, rendőrök, tűzoltók közreműködésével segít abban, hogy gördülékeny legyen az átjutottak ügyintézése, haladása. Legtöbb menekült tudta, hová akar menni, németországi, lengyelországi, oroszországi rokonokhoz, ismerősökhöz, kint dolgozó családtaghoz igyekeztek.