A honlap többnyire a Kovászna megyében megjelenő Székely Hírmondó napilap írásait jeleníti meg, de csak részben azonos annak tartalmával.

Lelki kapcsolatban Erdéllyel

Lelki kapcsolatban Erdéllyel Kovászna megye

Ma 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus király katolikus templomban, vasárnap 19 órától pedig a kézdivásárhelyi Vigadóban koncertezik a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Sebestyén Márta népdalénekes, aki ezúttal Andrejszki Judittal, a magyar régizene-műfaj jeles képviselőjével lép fel. A virágnak megtiltani nem lehet című tavaszköszöntő műsorukban a népzene és régi zene rejtett összefüggéseit boncolgatják. A magyar népdal nagyasszonya telefonon adott exkluzív interjút lapunknak.

 

– Tavaszköszöntő műsorral örvendeztetik meg a háromszékieket. Hogyan készültek a koncertre?

– Már nagyon vártam a tavaszt, mert elhúzódott a tél, és a szívem összeszorult, amikor hallottam, ahogy a madarak félig megfagyva csicseregnek. Most öröm látni, ahogy zsendül a vetés, minden zöldül, épp ideje. Mi erre egy kicsit rásegítünk ezzel a műsorral, a húsvéttól pünkösdig tartó időszakra térünk ki, teret kapnak az egyházi ünnepek és egyéb tavaszi gondolatok, mint például a szerelem. A népdalok és költészet nyelvén szólunk, Petőfit is megidézzük. Úgy gondolom, ez egy különleges összeállítás, két hölgy, két énekes, a népzene és a régi zene képviselői. Igaz, hogy nem hejehujás tánczenét hozunk, helyette viszont sok érdekességet fogunk megmutatni, elmondani.

– Mikor járt legutóbb Háromszéken?

– Többször is jártam errefelé, szívemnek kedves ez a régió, ha nem lenne ilyen messze, és nem lennének ilyen rosszak az utak, minden héten itt lennék. Tíz éve léptem fel a Vigadóban, közben elvették a villanyt, nem volt mikrofon, sötét is volt, hideg is volt, ez a legutóbbi emlékem, de láttam, mostanra szépen felújították az épületet, így ezúttal biztos másképp lesz. Gábor Áron-szobra is a helyén van, nagyon várom már. Úgy vélem, a választások hétvégéjén, az ezzel járó nagy izgalmak közepette jót tenne mindenkinek, ha tiszta szívvel eljönne a koncertre kikapcsolódni.

– Sok szál fűzi Erdélyhez. Mikor „fertőződött” meg az „Erdély-vírussal”?

– Édesapám, édesanyám is kis faluból származik, a vidék, a parasztság, a hagyományok, a kultúra része volt gyerekkoromnak. Édesanyám Kodály Zoltán egyik utolsó, hála Istennek még élő tanítványa, népzenekutató és karnagy, édesapám pedig közgazdászként folklór- és néprajzrajongó volt. Ebben a légkörben nőttem fel, a Kodály és Bartók által gyűjtött népzenék kicsi korom óta részét képezték az életemnek, anyukám mindig népdalokat énekelt, javarészük Erdélyből származott, a Kodály-művekben is (Marosszéki táncok, Székelyfonó) nagy számban bukkannak fel. És ahogy cseperedtem, nagyon kíváncsi lettem, hogyan hallhatom ezeket úgy, ahogy ők hallották. Akkoriban lemezt sem lehetett kapni, csak elég rusnya feldolgozásokat. Az élő népzene-élményre nagyon vágytam, 19 éves voltam, azt hiszem, amikor először eljutottam ide. Úgy kezdődött, hogy nem kaptam útlevelet, nem tudtam átjönni Erdélybe, ma se tudjuk. miért. Igaz, 17 évesen, amikor elnyertem a Népművészet ifjú mestere kitüntetést, Bulgáriába, egy folklórfesztiválra sem kaptam útlevelet. Annál elkeseredettebben vágytam rá, hogy élőben hallgassam azt a sok anyagot, amit magnóról ismertem.

– És milyen élmény volt, amikor mégis sikerült?

– Arra nagyon tisztán emlékszem, amikor Kallós Zoli bácsi kalauzolásával Bonchidán voltunk, ültünk a tiszteletes úrnál, éppen lakodalom volt a faluban, és ahogy a banda közeledett, ráismertem a dallamokra. Lenyűgöző volt. Aztán ott van a Zoli bácsival való találkozás, ahogy bedobott engem a mélyvízbe a palatkai bandával. Énekelj, te bestia! – mondta, én meg halálra válva, nem merek, nem merek, kellett egy kicsi pálinka, hogy merjek. Aztán jött Tündérország felfedezése. 1977-ben első igazi gyűjtő utam a Gyimesbe vezetett, annyira érdekelt. Elképzeltem magamnak a hegyeket, ezt a különös, archaikus zenét, igazából onnan indultam, és onnan jutottam el aztán a Mezőségre, Kalotaszegre és Székelyföldre. Egyre több élmény rakódott egymásra, és egyre valóságosabbá vált mindaz, amiről kiskoromban csak fantáziáltam. Aztán kaptam piros útlevelet, majd kéket, amivel Nyugatra mehettem, de nekem úgyis az volt a legfontosabb, hogy ide jöhessek, és be kell vallanom, a mai napig van egy kis bizsergés a gyomromban a régi határátkelések miatt. A Ceaușescu-érában számunkra is nagyon nyomasztó volt látni, hogy milyen megpróbáltatásokban volt része azoknak, akik csupán énekeltek vagy muzsikáltak nekünk. Ezek a retorziók mind benne vannak azokban a zenékben, amiket mi megtanultunk, és a mai napig hozzátapadnak.

– Szakmabeliként hogyan látja: marad, aki továbbvigye ezt a hagyományt?

– Nyilván, egy közösség több nemzedékből áll. Amikor mi kezdtünk zenélni, a mostani öregek erejük teljében levő, jó negyvenes, ötvenes zenészek voltak, most ennyi évtizeddel később ők azok, akik elmennek, de vannak, akik tudnak muzsikálni és énekelni, bár azok az ízek és színek, amiket csak ezek az idős nénik képviseltek, eltűnnek. Olyan nincs, hogy ó, én ezt már hallottam, ó, én ott már jártam, amikor csak lehet, el kell menni, nem azért, mert még soha nem hallottad, hanem azért, mert újabb és újabb élmény és impulzus éri az embert, ami egy előadóművésznek elengedhetetlenül fontos, csak így tudja hitelesen továbbadni ezeket.

– Ez lenne a kulcsa a népdalhagyomány életben tartásának?

– Igen, a használat tartja életben ezeket. Nyilván, mi a színpadon megszólaltatjuk, mert ez a kenyerünk, ezt választottuk, ezt szeretjük, de lényegesebb, hogy a hallgatóság saját örömére eseményeken, bálokban éljen vele, saját örömére használja. Hála Istennek, ennek mára széles tábora van, és a fiatalság is szeret, és tud erre bulizni, nemcsak Magyarország határain belül, hanem olyan országokban is, ahol egy szót se értenek magyarul, de mámorosan táncolnak erre a zenére. Sokan nem értik, mi az ördögöt szeret egy japán ezen, hiszen Japánban például rendszeresen rendeznek kalotaszegi legényes versenyeket.

– Számtalan külföldi fellépés után miként látja, hogyan viszonyulnak a külföldiek a magyar népzenéhez?

– A magyar népdalnak olyan ereje van, olyan szép, hogy bárkinek élmény lehet, nyelvértés nélkül is. Egy párizsi koncert után egy csokor virágot kaptam az öltözőben, ami önmagában nem olyan különös, de volt benne egy levélke, amit egy ott élő német férfi írt magyarul, és azt írta benne: „Én német vagyok, de mindennap hallgatnom kell a magyar népzenét, a magyarbecei öreges csárdások olyan szépek, hogy sírnom kell.” Kérdezem én, egy német férfinak miért fontos ez? Azért, mert olyan van benne, ami az ő lelkének kell. Akkor hogyne kellene nekünk! Ez egy olyan táplálék, amit gyógyszer gyanánt írnék fel mindenkinek.

– Igazi kulturális nagykövet. Hálás feladat ez?

– Igen, mindenképp. Szép dolog vízgázszerelőnek lenni, megcsinálom azt a csapot, és nem csöpög. Minden munkának megvan a maga szépsége. Az enyémet nem is tudom munkának nevezni, mert ez egy állandó örömforrás, ha az ember olyasmit adhat, ami önmagának is élmény. Soha nem tudtam kiskoromban, hogy mi leszek, soha nem határoztam el, hogy ez meg ez. Édesapám nagyon szerette volna, ha valami az övéhez hasonló „komoly” szakmát választok, de aztán olyan elsöprő erővel jött tizenéves koromban a Halmos Béláékkal való megismerkedésem, annak a zenének a robbanásszerű elterjedése, hogy esély nem volt semmi másra, ez sodort magával.

– Mi az, amit kevesen tudnak önről?

– Lehet, hogy vannak, akik azt gondolják, milyen zseniális háziasszony vagyok, viszont be kell vallanom, nem így van. Mikor édesanyám, nagymamám főztek, én édesapámmal inkább a könyveket faltam, mondogatta is nagymamám, „ne könyvezzetek”, de a konyhaművészet nem nagyon vonzott. Viszont ahol megfordulok, mindig érdekelnek a helyi ízek, mert az ugyanúgy hozzátartozik a vidékhez, mint a zene. A dal, amit megtanulok, nyomban visszahozza azt a finomságot, amit azon a bizonyos helyen ettünk. Nem fogok eldicsekedni a töltöttkáposzta-receptemmel, de inspirációt még kaphatok, ha lesznek unokáim, nekik muszáj lesz főznöm. Anyukámtól veszek leckéket, mert ő nagyon finomakat szokott sütni, főzni. Kirándulni nagyon szeretek, érdekel a kulturális, történelmi háttere azoknak a helyszíneknek, ahol megfordulok, nagyon érdekel a történelem, a világ minden szeglete, a zenén keresztül azonosítom a különböző népeket. A jellegzetes dolgokat szeretem, a zenén, meséken keresztül meg lehet fejteni egy népnek a gondolkodásmódját. Nagyon szeretek beszélgetni, ismerkedni, könnyen dalra fakadok, az ember érzései leginkább dalokban jönnek fel. Erdéllyel például napi lelki kapcsolatban vagyok.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások