Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Dörömbölni és dorombolni

Gyermekkoromban a városok fellegvára volt Marosvásárhely. Nézem mai sorsát, tájékozódom közelről meg távolabbról; ottlétemkor mintha sárgára, sárosra változna a bőröm. Hová lettél, hová, ábrándok világa, temploma és fellegvára?
Ez is bennem kóborol most, miközben hallgatom Szabó Lajos kanonok, római katolikus plébános gondolatilag, érzelmileg emelkedett beszédét Sepsiszentgyörgyön, az aradi 13 vértanú kopjafáinál, október 6-án. Arad román várossá vált, hamarább, mint Marosvásárhely. Immár majdnem mindegy, az aradi vértanúk nemzeti gyásznapján. Itt alig vagyunk néhányan. Ilyenkor nem kapok levegőt. Székelyföld. Az. Döng a mellkas a kocsmákban. A Nyergestetőn temetőszerű kegyhely az 1848-as, ’49-es honvédek emlékére. Illyefalván ott a vár s a vártemplom, Sepsin szintén. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Alig vagyunk kétszázan Szentgyörgyön a kopjafák előtt a nemzeti gyásznapon. Mindhárom polgármester jelen. Vitézi rendek képviselői. Édesre, értelmesre áldott diákok szavalnak, szövegeket mondanak. Koszorúznak, akik itt vannak.
Megyeszékhely, hatvanezres lakosság. Közelben nagy községek és kisebb falvak, pár percnyi távolságra. És nincs közönség a gyász napján, a szolgaság délidejében. Hol vannak az iskolák tanulóinak, tanárainak ezrei? Nem elég, hogy úgy élünk szülőföldünkön, suttyomban, hanem úgy is állunk itt, a Balázs Anti faragta kopjafák előtt, mintha számonkérésen lennénk.
Minden jelképes sírfa előtt egy-egy nagydiák. Maguk is jelképként apjuk, nagyapjuk távollétében. Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár magyar városok sorsa lenne a jelkép, a példa városunk előtt?
Lehetetlen. Levelező viszonyban lévén népemmel, most hozzá fordulok. Miért nem lehet évente egy-egy márciusi, októberi napon összegyűlni, válaszolni a költői kérdésre: te álmos, szegény Magyarország, vajon vagy-e, és mi vagyunk?
Dörömböltek gárdisták kapunkon, ajtainkon, igen az állambiztonság, a szeku, bedöndül sok-sok börtönkapu a székelyek mögött. Dörömbölnek, miközben politikusaink dorombolnak.
Kik itt vagyunk, nevek helyett mély lélegzetet veszünk. Kicsi anyát látok, kislánykájával a ’48-as emlékmű övezetében, gyönyörű parkban. Nagyocska csokorba gyűjtött rajongva, derűsen vagy két tucat ragyogó őszi levelet a fűből. Itt van a szépecske ősz. De hol van a város népe? Hol a környéké? Koldu­solunk, mások ölben dorombolnak.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük