Az Ultrában nemcsak sport van

Az Ultrában nemcsak sport van Kovászna megye

Sepsiszentgyörgyön a Szimplában mutatták be Simonyi Balázs sportoló, filmrendező Ultra című filmjét, amely öt versenyző küzdelmét kíséri végig a legendás Spartathlon futóversenyen. A rendező, aki maga is szerepel a filmben, idén hetedszer vesz részt a versenyen, a vetítés előtt pedig a moziról és a futásról beszélgettünk.

– Melyik volt előbb, a film vagy a futás?

– Először a filmezés, amellett kezdtem futni, és régi tervem volt egy olyan film, amivel visszaadok valamit a futásnak, mert nagyon sokat kaptam a sporttól mind fizikailag, mind mentálisan. Végül 4-5 év alatt született meg a dokumentumfilm. Fikciós, mégis hihető történetnek tűnik. A legmodernebb technikákkal készült, rendkívül látványos drónfelvételekben gazdag film. Egy görög futóversenyről szól, ami Athén és Spárta között zajlik 246 km-en, 36 óra alatt kell lefutni az ultrafutóknak. Sorsokat, embereket, viszonyulásokat, drámákat mutat be. Nemcsak sport van benne, hanem sok mély emberi érzelem is.

– Túl a kitartáson és a határok feszegetésén, sok egyebet is megél a sportoló, amikor ilyen távot fut le. Te, aki a filmben is szerepelsz, hogy élted meg ezt az élményt?

– Idén hetedszer veszek részt a Sparthatlonon. A rutin alakít, de mégis mindig más. Elsőre sokkoló, de felemelő is volt, fizikailag és szellemileg is. Mindegy, milyen hosszat szaladunk, sokat ki lehet venni belőle, önismeretre tanít, olyan tükröt tart, amit manapság nehéz megszerezni, mert pozőrködünk, viselkedünk, és nem nézünk szembe magunkkal. A futás által kalandokba keveredünk, pozitív hatása van a közérzetünkre, de leginkább önmagunkról tanulhatunk sokat. Alázatra, küzdésre, kitartásra, szolidaritásra tanít – olyan dolgokra, melyek hiánycikkek az életben. A futók társadalma szöges ellentéte a világ berendezkedésének. Fontos a teljesítmény, egymással és nem egymás ellen küzdünk, mosolygunk; olyan, mintha valami egyházat képviselnénk. A futás eszköz azért, hogy javítsunk az életminőségünkön.

– Mint mondtad, kalandos is a futás. Mire gondolsz?

– A kis történéseken van a hangsúly. A hosszú futások alatt megtanulja az ember értékelni a vizet, az árnyékot, de a jó szót is. Rengeteg abszurd helyzet áll elő, olyan helyekre jutunk el, ahová egyébként nem mennénk el: japán napfelkelte egy holdbéli tájon, görögországi naplemente édeni tájon, az egész olyan, mintha évezredekkel ezelőtt lennénk. A hosszú futás alatt nem lehet zenét hallgatni, csendben, önmagaddal vagy, és 36 órán át dolgozik nemcsak a tested, de az agyad is. Én ilyenkor viszem az örömöket, bánatokat, terheket, fontos és nem fontos dolgokat, ilyenkor nagyon intenzíven tudok együtt lenni magammal. Ezt az érzést önpszichológiai rendelésnek szoktam nevezni. Megtanulsz egy-egy ilyen futás alatt nem félni, nélkülözni, krízist menedzselni. A célba éréssel minden megszépül, katarzist él át a futó, és minden úttal újabb és újabb érzéseket fedezek fel magamban.

– Mitől különleges ez a film?

– Vizuálisan egy olyan utazás, amelyben a szereplők fejébe is belemegyünk, de bemutatjuk a tájat és a természet hatalmasságát is, ahol a futó csak egy kis pixel. Tizenhárom éve futok, és rengeteg drámát tapasztaltam meg, mivel az emberek többsége valamilyen lelki ok miatt fut. Ezt belevittem a filmbe is, feldolgoztuk a valóságot a szereplőkkel.

– Ismersz olyat, aki a film megtekintése, közönségtalálkozó után kezdett el rendszeresen futni?

– Nem vagyok a futás prófétája, ez személyes választás és hobbi. De akinek van indíttatása, tegye meg. Nem kell külső eszköz, hogy ösztökéljük magunkat. A fokozatosság, tudatosság a fontos. Január elsején tele vannak a pályák fogadalmi futókkal, de tizedikére kétharmaduk eltűnik. Az első katartikus alkalom után kezdődik az apró munka, nem szerez mindig örömöt, de megéri kitartani. Én nem bakancslista miatt futok, vagy hogy villogjak valahol a közösségi médiában, vagy csoportnyomásra, hanem személyes választásom, szeretem csinálni. Ezt tudom mindenkinek mondani.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.