A honlap többnyire a Kovászna megyében megjelenő Székely Hírmondó napilap írásait jeleníti meg, de csak részben azonos annak tartalmával.

Az orgona lordjai Háromszéken

Az orgona lordjai Háromszéken Kovászna megye

Rákász Gergely koncertorgonista Lords Of The Organ II. című műsorával nyolcállomásos Erdélyi körútra indul. Az április 22-én, vasárnap Sepsiszentgyörgyön és 26-án, csütörtökön Kézdivásárhelyen koncertező művésszel egyebek mellett a turné koncepciójáról, a látványkoncertről és a művészetet a ripacskodástól elválasztó határról beszélgettünk.

 

– Mit jelent a turné címe (Lords of the organ – Az orgona lordjai – szerk.)?

– A Lords Of The Organ köré egy brandet építenék, ami évről évre más műsorral, ám ugyanazzal a koncepcióval térne vissza. A címválasztással is azt szeretném sugallni, hogy van itt valami nagyon ősi, elementáris erejű gondolat, ami elvesztette a fényét. A legtöbb ember szemében az orgona valami poros, karzatra szorult, régi, köhögős, időnként fájdalmas és néha dögunalmas dolog. Ehhez képest ez az a hangszer, amelyet a római gladiátor-viadalokon szekéren húztak, hogy a tömeget szórakoztassa, királyok meg császárok hallgatták, és kisajátította az egyház. Ezt a fényét visszaállítani komoly munkát igényel. Michael Flatley a Lord Of The Dance-szel ezt tette, egy mély, elementáris erejű, ősi kultúrát állított úgy színpadra, hogy az bárki számára befogadható volt, mégsem veszített semmit az értékéből. Ugyanezt szerettem volna, visszaállítani az orgona show-arcát, azt, hogy tömegek szórakoztatására alkalmas, de nagyon igényes és kulturált módon. A cím kapcsán van egy olyan hátsó gondolat is, hogy ha az orgona a hangszerek királya, a lordok a főurak, akik körülülik. Bach minden alkalommal helyet kap az asztalnál, őt idén többek között Gershwin, Vivaldi és Bizet kíséri el.

– A Lords Of The Organ I. elkerülte Erdélyt…

– Sok felkérést kaptam a reformáció 500. évfordulója alkalmával, így tavaly azt a műsort hoztam Erdélybe. Döntenem kellett, hogy hozzak-e két műsort, és kockáztassam azt, hogy valaki azt mondja annál, amelyik kevésbé van kézben, hogy „na, mi van, Rákász Gergely nem gyakorolt?”, ezt pedig nem akartam. Egységesen magas színvonalra törekszem mindig. Az orgonálás precíziós munka szellemben, kézben és lélekben egyaránt. Ha csak úgy odaugrom az orgonához, és félvállról eljátszom a Négy évszakot vagy a Bolerót, lehet, hogy tízből kilencen nem veszik észre, de én észreveszem, ahogy az az egy is. És nagyon fontos, hogy épp az, aki lélekben nagyon felkészült, akihez nagyon kell, hogy szóljon egy ilyen műsor, az a lehető legmagasabb értéket kapja. Ezért maradt el az 1-s, de majd lemezen elhozom.

– Az egyes zeneszerzők közismertebb művei mellett nehezebben emészthető darabokat is műsorra tűz?

– Igen. Nagyon fontos, hogy legyen egyensúly. Hadd hasonlítsam a csokoládéhoz. Az ember elkészítheti a világ legjobb csokoládéját, ám ha rossz a csomagolása, senki nem veszi meg. Egy koncert tartalma is ilyen: ha nincs hozzá jó csomagolás, hiába játszom fantasztikus értékű darabokat, senki nem jön el. Ezért a populáris, húzó darabok közé olyan tanítóműveket tűzdelek, amelyeket lehet, a közönség nem ismer, ám biztos vagyok abban, hogy elnyerik a tetszését.

– A látványkoncert is a csomagolás része?

– Tudatosan a része, hiszen a 21. század emberéhez kell szólni, aki a Facebook-hírfolyamán átteker, ha nem indul egy videó, aki, miközben hazaviszi gyerekét óvodából vagy iskolából, telefonál, közben az okostelefonját bökdösi az orrával. Ha ennek az embernek azt mondom, üljön le, és másfél órán át hallgasson zenét pisszenés nélkül, hasfájása lesz. Ezért több érzékszervét stimuláljuk, talán kíváncsi lesz a produkcióra. Akciókamerák segítségével láthatják, hogy mi történik az orgonánál, emellett, mielőtt játszom, elmondom, mi történik a zenében, miért azt írta, amit írt a szerző, ki volt ő, hogyan élt, ezáltal kapcsolatba kerülünk a szerzővel. Erre erősítenek rá a művészi grafikák, amelyekkel mélyebbre ültetjük a szövegeimet, hogy a hallgató úgy menjen haza a koncertről, hogy kicsit emberebb ember lett. Ez a koncertjeim legfontosabb üzenete, hiszen az emberiség villogtatja az állati arcát nap mint nap, és a művész feladata az, hogy az embert az isteni arcára emlékeztesse. Arra az arcra, amelyiknek ösztönös kapcsolata van Bachhal, egy festménnyel, egy mély kultúrával, a teremtéssel, az élettel. Ha a művész ezt a feladatát nem látja el, akkor ripacskodik.

– Meddig mehet el a művész anélkül, hogy ripacskodna?

– Úgy vélem, minden művész egyénileg érzi ezt. Ismerek olyat is, aki egyáltalán nem megy semeddig azért, hogy „becsomagolja a csokoládéját”, ezért nyomorog, és olyat is, aki mindent megtesz azért, hogy az ő csokoládéját vegyék meg, ezért csilivili a papíros, és néha a teljesítmény az érték rovására megy. Az egyénnel mindig szót lehet érteni, ám a tömeg olyan, mint a nyáj. És ha a nyájat akarjuk kiszolgálni, kolompolni kell. Az a művész, aki semmi mást nem tesz, csak jól kolompol, tömegeket vonz. Az, aki a kolompolás mellett érdekes belső szólamokat mutat meg, megosztja a hallgatóságot. Minél cizelláltabb, értékesebb egy produkció, annál több embert veszít el a tömegből.

– Mit nem szabad megtenni, hogy ne váljon kolompolássá a produkció?

– Nem szabad elárulni az üzenetet. Bach, Gershwin és Vivaldi olyan értéket alkottak, ami évszázadokon átnyúlik, és megérinti a ma emberét. Ha ezt a minőséget eláruljuk csak azért, hogy százzal többen hallgassák meg a koncertünket, szerintem ott elveszítünk valamit az értékből. Próbálok beállni valami olyan arany középútra, ha úgy tetszik, borotvaélre a látványkoncertekkel, hogy az érdektelenség irányába se essek le, ahogy a csinnadratta irányába se. Huszonöt éve vagyok színpadon, és tisztán látom, hogy meddig mehetek el a show, a szórakoztatás irányába.

– Mennyire befolyásolja a produkciót a nézőszám?

– Minden művész a lelkét teszi bele az alkotásba. Ezért ha kevesen vannak, felvetődik bennem a kérdés, „az én lelkem ennyit ér?” Nehéz, és ezen csak józanésszel lehet átlendülni, ellenkező esetben az ember ösztönösen mozdulna el a könnyű felé a nagyobb nézőszámért. Ám ez nem csak erről szól, és számomra nagyon fontos, hogy ha 2018-ban magyarként átjöhetek Erdélybe, egy-egy öltéssel összevarrjam a két nemzetrészt. Egy egy-egy kisebb településen nem csupán a koncerthallgató 50–100 személy van a latban, hanem egy nemzetsors, egy értékrend, ezért, amíg tudok a hangszeren játszani, mindig eljövök Erdélybe.

– Vajon Bachnak és a többieknek tetszene-e, ahogy előadja a szerzeményeiket?

– Szoktam velük vitatkozni, amikor játszom valamit. Bachhal kevesebbet, mert ő nagyvonalú volt, nem írt előadói javaslatokat a kottáiba, úgy gondolta, az előadó egy felnőtt, érett ember, aki el tudja dönteni, hogyan tudja stílusosan, élvezetesen eljátszani a darabot. A romantikusokkal és a posztromantikusokkal többet vitatkozom, mert ők utasításaikkal telepiszkálták a kottáikat. Arról, hogyan játszhatunk el egy zeneművet, megoszlanak a vélemények. Egyik tábor szerint csak úgy lehet, ahogy anno megszólalhatott. A másik tábor – és én inkább ezt képviselem – úgy véli, hogy Bach óta eltelt 300 év zenei evolúció, és ezt kihagyni azt jelentené, hogy halott zenét játszunk. Úgy vélem, egy művésznek át kell szűrnie önmagán a darabot, és az előadás attól lesz élő, hogy a ma élő emberekkel próbálom meg összekapcsolni a szerzőt. Ez egy érdekes szimbiózis, ahol a helyes arányokon van hangsúly. Ha a történetből kimarad a művész egója, nem sokat ér, ahogy akkor sem, ha túl nagy az egója, hiszen akkor kimarad belőle a szerző. Megtalálni a határokat, úgy vélem, egy élet munkája.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.