„Aki kiabál, az még madarat sem lát a fák között!”

„Aki kiabál, az még madarat sem lát a fák között!”

A felsőlemhényi Sós István 30 évig járta az erdőt vadőrként. Lapunkkal a napjainkban egyre gyakoribb „medvegondok” kapcsán osztotta meg egykori tapasztalatait, történeteit. Elöljáróban megjegyezzük, mindez akkor történt, amikor nem számított „tömegsportnak” a medveetetés, sem a nagyvaddal való szelfizés.

„Traktoriskolát végeztem, 1975-ben lettem vadásztag, majd 1983-ban, miután az előző vadőr nyugdíjba ment, beajánlott maga helyett – kezdte a történetét Pista bácsi, aki gyerekkora óta járja a Lemhény környéki erdőket. „Huszonkétezer hektár erdőt, mezőt jártam be állandóan. Aztán a mezőt »leszakították«, így csak az erdő maradt. Szénacsinálástól etetőkig, magaslesekig mindent magam készítettem. Szarvasbőgéskor is kellett figyelni, aztán kezdődtek a medveetetések. Akkoriban Ceaușescunak kellett etetni a medvéket.” Emellett ellenőrizte a legeltetést, hogy a juhok ne menjenek a vetésbe, a kutyákon legyen bot. „Télen etettük a medvéket, vaddisznókat, a szarvasoknak hordtuk a répafejet. Csináltuk a szénát, aztán télen naponta megraktuk a három etetőt.”

 

„Nem piszkáltam, s ők sem engem”

Megjegyezte, soha nem volt baja a medvékkel. „Igaz, én nem piszkáltam, s ők sem engem”. Megkérdeztük, mit kell tennie az erdőjáró embernek, hogy elkerülje a vadakkal való találkozást. „Aki fél, az fütyüljön, s akkor nem lát semmit! Aki kiabál, az még madarat sem lát a fák között. Én csendben jártam, mert látni akartam az állatokat. Láttam is eleget, nem is emlékszem, hány medvével találkoztam, de ahogy mondtam, soha nem volt bajom velük.” Igaz, ha az ember bocsos medvével találkozik, könnyen veszélyessé válhat a dolog, hiszen „a medve harcol a bocsáért”.

Úgy véli, a médiában keringő „medvetörténetek” egy része nem feltétlenül felel meg a valóságnak. „Az, hogy például a medve megfogja a kecskét, és a csűr mögé eltemeti, számomra nem hihető. Ugyanis a medve nem temeti el a zsákmányállatot. Ráhúz mindenféle levelet, de soha nem ássa el. Lőttem medvét, miután megadták rá az engedélyt, amely megölt hat marhát, és láttam a vad által elejtett zsákmányt, amelyre ráhúzta az ott található »maszatot«, de gödröt nem ásott.”

 

Régebb több medve volt

Bár lépten-nyomon azt hallani, hogy a medvék túlszaporodtak erdeinkben, Pista bácsi ezt másképp látja. „Több volt akkoriban a medve, hiszen itt külföldi nem vadászhatott, csak egyedül Ceaușescu.” Hozzátette, amint korábban is említette, ő is lőtt medvét, amelyik garázdálkodott, „de azt helyszínen lőttük ki, ott, ahol elejtette a jószágot. A medve ugyanis őrzi a zsákmányt. Pár száz méterrel odébbáll aludni, majd estefelé visszatér, így biztosan tudtuk, hogy a megfelelő vadat lőttük ki.” Elmondta, mostanában nem járja azokat a helyeket, így rég nem látott medvét.

Az utóbbi idők medvegarázdálkodásainak egyik fő okáról, illetve a településekre bejáró medvékről is kérdeztük. „A kukorica »lehozta« a medvéket az erdőről. Amikor vadőr voltam, fele ennyi kukorica sem termett”. Emellett országszerte annyira »piszkálják« az erdőket, akkora a zaj, hogy a vadnak sehol sincs nyugalma. A vadnak csend kell, ez a legfontosabb. Utána meg a só.”

A vadkárokról is kérdeztük a vadak egykori őrét. „A vaddisznó a vetésben sokkal nagyobb kárt tesz, mint a medve. Ha egy csorda disznó beleáll a pityókába, abból sok nem marad. De nem a pityókáért túr, hanem a csimaszért, hernyóért, féregfészekért, amit mind felszed. A gabonát és a kukoricát szereti”.

A hétvégi házak tulajdonosai számára is tudott jó tanáccsal szolgálni. „Ne hagyjanak élelmet a házban, amikor nem tartózkodnak ott, hiszen a medve akár két kilométernyi távolságból is megérzi a szagát. Annak idején hozzám is bement a medvelesbe az élelemért. Akkor készítettünk egy vasládát, amelyet kikötöttem a fához, és több hasonló gondom nem volt”, mondta.

Beszélgetésünk során a medvék viselkedéséről is megtudtunk ezt-azt. „A medve csak négy lábon támad. Amikor két lábra áll, nem kell tőle tartani, akkor alkuszik. Ha négy lábon áll, s ahogy a régiek mondják, »eléveti a csepszit«, tehát felborzolja a nyakszőrét, akkor Isten őrizz!”

A vaddisznó is ilyen. „Ha dühös, a sörényit az is eléveti, de azzal sem volt gondom. A vad fél az embertől, a szagtól is elfut. A sebzett vad viszont veszélyes, kutya nélkül nem is szabad keresni.”

A farkasokról is kérdeztük. „Ha vadászatkor farkas van a hajtásban, legelsőnek kijön. Jobban fél, mint a disznó. A disznó hallgatózik ide-oda, csavarog, de a farkas nyílegyenesen próbál menekülni. Nem támad az emberre, még falkában sem, hiszen fél tőle.

 

„Ne, kivel málnásztál!”

Végezetül néhány történetet osztott meg velünk. „Feleségem sokszor eljött velem az erdőre. Egy alkalommal a traktor mellett hagytam, amíg kimentem a vadászházhoz. Jövök vissza, s hát nincs ott. Nézelődöm, hol lehet? Nézek ki a »vágottba«, hát szedi a málnát. Amint akartam inteni, hogy jöjjön be, látom, fölötte 50 méterrel egy medve eszegeti a málnát. Nem vette észre, s a medve sem kapott szagot, mert akkor elfutott volna. Ugyanis a medve félénk állat. Intettem feleségemnek, hogy jöjjön, s mikor lejött, mondtam neki, »ne kivel málnásztál!« Nem hatódott meg, annyi megjegyzést tett, »milyen szép medve.«”

Vadőrként többször is találkozott medvével, és életveszélyes helyzetbe is került. „Egy esetben magaslest javítottam, majd hanyatt dőltem. Egyszer csak valami topogásra lettem figyelmes. Felültem, s pár méterre tőlem egy nagy medvét, mögötte meg két kétéves-forma bocsot láttam. Elüthetett volna, de úgy megijedt, amikor felültem, hogy nekem időm sem volt megijedni, s bezergettek lejtőn. Még él az ember, akire ráfutottak, a lovakkal jött felfelé. A lovak is megijedtek, de a medvék továbbfutottak a túlsó oldalba.”

Nem ez volt azonban a legveszélyesebb találkozása. „Egy fordulón jöttem be, s a kanyarban láttam meg, olyan hetven méterre lehetett tőlem bocsával a medve. Nekem futott, úgy jött nekem mint a ló. A puskát elékaptam, de nem mozogtam. Aztán amikor körülbelül húsz méterre lehetett, felállt két lábra. Továbbra sem mozdultam, leereszkedett, megfordult, s elfutott.”

Hozzászólások