Szarvasbőgés idején

Ismét beállítom az ébresztőt, meg három óra ötven perc van a felkelésig. Így megy ez már egy hónapja, pedig idehaza még csak most indulgat be a bőgés. Egy hónapig Magyarországon voltam Zemplénben bikák, disznók után nyomozni és vadásztatni, ott is mindig ezt írta az ébresztő.

Máris reggel van, ismét csörög, próbálom meggyőzni magam, hogy biztosan esik, fúj a szél, úgysem lesz bőgés, és így tovább, de tudom, ha nem kelek fel, bánni fogom, hogy lemaradtam a nagy bőgésről, a kapitális bikákról. Kávé, fürdőszoba, kocsi – ez a sorrend. Ugrál a kutyám a kocsi körül, jönni szeretne ő is, talán neki nagyobb kedve lenne, mint nekem, de ezúttal itthon marad, csak zavarna. Elindulok, tiszta idő, szélcsend! Mégis érdemes volt felkelni!

Kezdem unni a medvékkel való találkozást

Na de merre vegyem az irányt, hiszen még bő két és fél óra, amíg virradni kezd! Meghallgatom a mezőt: a kollektívbeli idők óta nem volt ilyen szarvasmozgás a lenti részeken, akkor volt miért lejárni, volt kultúra bőven. Most szinte semmi, legtöbb 6 hektár szántó, a gazdák nem mernek termelni a medvéktől. Na, de most ismét szaporodik a szarvasállomány a falu mellett; fiatal, de van.

Minden évben akad két–három bika, amire azt mondom, na, majd jövőben vagy azután lövetem meg, de addigra mindig eltűnnek, aztán mindig jön új, ígéretes, ami ismét mehet tovább a 2 év múlva találkozás reményében. Ahogy kiértem, mily nagy meglepetés: a répán három medve. Lassan kezdem unni a medvékkel való találkozást, szarvas sehol, úgy néz ki, a medvék nem tudják, hogy a répa nem nekik van kirakva! Kicsit fentebb ismét világít három szempár, látom kutyák; utána meg vagy hatvan szempár, na, még ez hiányzott! Leköltözött valaki a tehenekkel.

Kis idő múlva a lenti részen elbőgi magát két bika. Lemegyek, a kocsi fényében a lucerna közepén kibontakoznak a szarvasok alakjai, nem zavarja őket a motorzaj. Tizenhárom tarvad és két bika, egy ígéretes 14-es, 6–7 kg közötti és egy fiatal, 10-es villás. Eddig nem ezek a legények udvaroltak.

Tovább megyek, ismét négy szempár, közelebb érve látom, hogy négy fiatal legény döfködi egymást, egyikük egy bokorral van haragban, elég hevesen csattogtatja, a többiek felemelt fejjel tátogtatnak, de hang nem jön ki torkukból. Gyakorolnak, majd egy nap eljön az ő idejük is. Azon tűnődöm, érdemes-e megnézem még a fenti répát, hiszen alig két napja láttam ott egy farkast, azóta semmi mozgás. Mehetek a fenti részekre, egy óra múlva virradni kezd. A nagy széldöntések miatt a régen használt váltók járhatatlanok lettek, lehet elölről kezdeni, kereshetem az ujjakat.

Az erdei „őrszemek” jó pajtások

Innen gyalog megyek, hallok is egy vastag hangú bikát, s ahogy elindulok tovább, még kettőt a távolból. Leülök egy kidőlt fára, halljam, merre váltanak vissza, hol a nappali pihenőjük. Lehet, este végre megjön a vendég, most lenne jó, ki tudja, két–három nap múlva mi lesz. Kezd világosodni, elered az eső, elhallgatnak a bikák. Nyomászok még kicsit, megnézem a vadkamerákat, hátha az „őrszemek” többet láttak, mint én – jó kis pajtások, sokat segítenek. Egyiken disznók és medvék a répán, a másik egy váltóra van irányítva: itt szarvasok és egy vadmacska. Na, milyen jó, három farkas friss nyoma mellé még csak ők kellettek ide… Kilenc óra, megnézem, miként termelik a gyérítést a fuvarosok, és mehetek is haza. Reggeli és betonozás három óráig…

Megjött a várva várt hívás, és megérkeztek a vendégek is. Négykor indulok utánuk nagy „kipihenten”. Későn érünk fel a reggeli bőgés helyére. Nincs nagy értelem összetaposni a helyet, árulkodnának az itt létünkről. Leülünk a kidőlt fára, egyszer csak roppan az ág, érkezik valami, intem a vendégnek, figyeljen, mire hátra fordulunk, egy három év körüli medve tőlünk alig négy méterre bandukol. Lekapom a puskát a vállamról, rászólok a medvére, nagy ijedten elugrik. Szerencsénk van.

A vendég csak áll és néz. Intem neki, hogy ilyen esetben a puskát biza elő kell kapni, mert hanem lecsavarhatja a fejünket! Ő csak mosolyog, nem tudja, mitől kell félni, Németországban biztosan nem támad rá medve. Engem bezzeg évente 2–3 alkalommal megkerget, lassan ehhez is hozzá kell szoknom.

A bikák sötétben kezdenek el bőgni, hallgatjuk egy darabig, majd lemegyünk a mezőre, ismét látunk három medvét és tizenöt szarvast, teheneket és fiatal bikákat. Ott alszunk a lesen, gyertyafényes vacsora, forró tea és alvás. Megint három óra ötven perc van az ébresztésig…

Ráijesztettem a német vadászra

Korán érünk az esti helyre, sötét van, szitál az eső, fúj a szél. Hoppá, látom, hogy már másképp fogja a puskát a legény, lehet álmában medve kergette, vagy mégis hatásos volt a fejlecsavarásos figyelmeztetésem. Bőg négy bika, a vastag hangút megközelíteni nem lehet, hát irány a másik három fele. Virradni kezd, egyre jobban bőgnek, hason kúszva közelitek a szakadó esőben, sárban, a jáger követ. Ügyes vadász, fiatal, 30 éves. Egyik szarvas közel bőg, rövidesem meg is pillantom, vastag, fekete az agancsa. Intem, lőheti, legalább 8 kg. A vendégem nem emeli a puskát, visszainti, csak 7 kg körüli kell, nagyobbat nem lő.

Tovább kúszunk, látok négy tehenet, bőg egy másik bika veszettül mellettük, de nem látjuk sehol, hátunkban nagy legelő, előttünk meredek bükkös. Egyszer csak akkorát bőg a hátunkban egy bika, hogy szinte eldobom a távcsövet, még jó, hogy a nyakamba van akasztva. Ott áll a legelő szélén, legfennebb 25 méterre. Hat kg körüli, a bal korona helyett egy oklömnyi bog, amiből három ágacska áll ki, intem, lője.

Elindul a bika felénk, 20 méterre elsétál előttünk, és megáll keresztben. Feléje fúj a szél, lát is minket, nem értem, miért nem ugrik el. Időközben a másik két bika is kiért egy tisztásabb részre, azok jobban érdeklik, mint mi. Nem lőjük ezt sem, fiatal még. Nekem tetszik, neki nem. Kimegy a fiatal szarvas is, és ott bőgnek hárman, hét tehén körül. Most beleszólok én is, előveszem a bőgőkürtöt, mert ismét nem látjuk, hol a másik kettő.

Látom, könny csordul ki a szeméből

Bírálni kellene, s lőni már, hiszen lassan nyolc óra, s kezdenek vonulni a gerinc felé! Rájuk bőgök, egy perc csend, na, kellett nekem belepofázni! Kis idő múlva olyan koncert kerekedik, hogy csak, de nem lépnek elő, helyben bőgnek! Elveszek egy ágat, kezdem csapkodni a bokrokat, erre felbőszülnek, erősebb bőgés a válasz, és egyikük, amelyiket még nem láttuk, elindul felénk. Ki is áll 150 méterre, de agancsát takarják az ágak, testén látszik, hogy nem fiatal. Tíz percig meg sem mozdul, csak bőg, és akár egy sárkány a tüzet, úgy ontja tüdejéből a párás levegőt.

Puska a lőboton kibiztosítva, a vadász várja, hogy bólintsak. Inti, hogy lámpalázas, mutatja a kezét, mennyire remeg, intem, engedje le a puskát. Kicsit lebújunk, hogy megnyugodjon, kár lenne hibázni vagy netán sebezni. Feltápászkodunk ismét, elindul a bika, rábőgök, megáll, intem, 7 kg körüli, lőheti! Eldörren a lövés, szépen bejelez a bika, hallatszik a becsapódás is, meglesz! Várunk húsz percet, megnyugszik a vadász is, és a természet is, csend honol mindenfelé, csak a pásztorkutyák ugatják a lövést még mindig.

A300 wm-es, 13 grammos, norma oryx golyó most sem okozott csalódást. Birtokba vesszük a vadat, megadjuk a végtisztességet, nagy ölelés, váll-lapogatás követi a töretátadást. Látom, könny csordul ki a vadász szeméből. Ott hagyom a bikájával, hogy ismét átélhesse az egészet. Arrébb megyek, hogy fuvart intézzek e nemes vadnak. A vadász ragaszkodik hozzá, hogy ő zsigerelhesse ki, nekem alig van dolgom, így kifújhatom én is egy kicsit magam.

Szekér zaja zavar meg egy óra múlva, érkezik Bardoczi István elnök és három fuvaros. Szekéren visszük be a bikát, ennek is megvan a varázsa, a régi időket eleveníti fel bennük, mikor még nem volt terepjárós világ, és volt emberi becsület, meg súlya a szavaknak…

Román Richárd vadőr, erdész