Felhívás!

Mának élők, tanítsatok!

Egy hét múlva lesz a születésnapom. Ez az első év az életemben, amikor nem felhőtlen az örömöm ennek kapcsán. No, nem azért, mert rosszabbnak ígérkezik a buli, mint tavaly. Egy évvel ezelőtt pontosan aznap zárták le az országot, a szülinapom így már nem csak az enyém, a karanténé is (Isten éltessen, cimbi!)

No, de nem is az életkorom aggaszt. Nem a szám, nem a szemem körül ólálkodó ránc, az sem különösebben, hogy az évek teltével barátokat, szerelmeket tudhatok magam mögött. Nem fáj a mulandó idő, nem félek felnőni (jó, na, csak egy kicsit). Nem bánom, hogy eltelt egy év, mert mostanában jobb, ha szalad, és nem marad soká.

Ami bosszant, a kudarc. Már gyerekként voltak olyan határozott elképzeléseim a jövőmet illetően, amelyektől nehéz most megválnom. Nem tudtam, hogy mit, csak azt, hogy dolgozni szeretnék már 24 évesen. Ez pipa, bejött, felülmúltam elvárásaimat, munka van bőven. Amiben biztosan hittem továbbá, magabiztosan jelentettem ki mindig, ha szóba jött: 24 évesen én már boldog párkapcsolatban fogok élni, és minimum várandós leszek. Kis naiv.

Fiatal, energikus anya akartam mindig is lenni. Aki együtt nő fel babájával, akinek majd sziát köszönnek gyereke osztálytársai. Imádtam – és még mindig – anyával úgy sétálni az utcán, hogy kétkedve néznek ránk, vajon testvérek vagyunk-e. A köztünk lévő kevés korkülönbségnek felbecsülhetetlen előnye az is, hogy bármiről, bármennyi ideig el tudunk társalogni. Nem néz rám furán, ha az aktuális divatnak megfelelően csóré derékkal indulok el reggel. Ahogyan akkor sem, amikor magánéletem ügyes-bajos dolgait rázúdítom a magasról. Igazából nem tudom, hogy a baráti viszonyunk az ő kiharcolt érdeme-e, vagy valóban a kornak köszönhető, de én mindig utóbbira fogtam. 

És most itt ülök szépséges édesanyámmal szemben, belekortyolok a jó erős kávéba, és bevallom neki, kudarcként élem meg, hogy nem tartok sehol életemnek ezen terén. Nevetünk. Tudom, hogy badarság, tudom, hogy abszolút nem fontos, nem számít, nem lehet ezt célként kitűzni.

No, de mégis, hogyan engedjem el? Hogyan döntsem el egy hét alatt, hogy igazából csak 30 évesen akarom mindezt? Ti, akik a mának éltek, akik határozott tervek nélkül használjátok ki az élet lehetőségeit, hogy csináljátok? Tanítsatok!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások