Hálás

Hogy holnap Amerikában miért adnak hálát, azt nem tudhatom, csak azt, hogy jómagam minek örültem ebben a mindennapjainkat megrendítő évben: az egészséges családomnak, a meleg ételnek és lakásnak, a jól elvégzett munkának.

Hálás vagyok, hogy láthatom és hallhatom a szépet, habár egyre nagyobb nehézségekbe ütközünk, hogy rátaláljunk. E tájakon advent kezdődik, várom tehát az őszi köd elszálltát (nem csak a tájakról, hanem a fejekből is), a félelem és a rettegés múlását, mely során a mérgezett nyelv helyett tán újra baráti jobbal nyúlhatunk embertársaink felé. Várom a rácsok nyílását, melyek mögé, úgymond, önnön fontosságunk miatt kerültük (rosszabb esetben, saját magunkat zártuk), holott sokan a mindennapi élet megélését, nem a haláltól való rettegést választanánk.

Ugyanakkor hálás vagyok a hosszú, meleg őszért, mely olyan gombamennyiséggel árasztott el bennünket, amilyent eddig soha nem tapasztaltam. A néhány hete emlegetett pereszkét végre annyi, és olyan változatban fogyaszthattam, amennyi belém fért (szerencsére, együltömben egyre kevesebb). Most, ünnepibb köntösben, pörkölt formát öltött (hagymával, paprikával és paradicsommal), csirkecombbal, petrezselymes krumplival és az asztalról hiányozhatatlan kimchivel.