Fahéj

Mindig is utáltam a szögeket, náluk még jobban a szögfüggvényeket. Az, hogy cosinus 60 fok ½-del egyenlő, annyira végleges, megváltoztathatatlan, hogy a szabad szellem hajlandó tőle depresszióba esni.

Ennél is szomorúbb számomra, hogy a napsugarak igencsak hegyesszögben vetődnek a tájra, reggelente hidegebb van, a harmatos fűben lucskosra ázik a papucsos láb, köd rontja a látási viszonyokat. Egyre jobban megerősödöm abban a hitemben, hogy teljes szívből, igazán az évnek csak felét szeretem, az ősz meg a tél borongóssá tesz, ilyenkor Sylvia Plath üvegburája teljesen rám borul (gasztronómiailag egy tortástálon heverő lúdlábra hajaznék, persze, ha a külalakom megengedné e fura hasonlatot).

Vannak azért enyhítő körülmények is, ízek, illatok: zöld levelek közül kikandikáló vérpiros paradicsom, egyenest az ágról-szájba érkező hamvas, zamatos besztercei szilva, katonásan, keményen álldogáló őszi hiripek. A fahéj is egy olyan illat, amit ehhez a két évszakhoz kapcsolok, talán ezért is készült ma fahéjas csiga, hogy méltóképp köszönthessem a szeptembert. Ez egy olyan darázsfészek, melynek kinyújtott kelt tésztáját fahéjas vajjal kenegettem (de az is megeshet, hogy vajas fahéjjal). Most pedig illatterápián heverve, bőszen mondogatom magamnak: mindent az orrnak, semmit a kéznek.

SzakÁ(rus) Cs(illa)