„Vérszajkó”

Ahogy létezik vérmedve, vérfarkas, úgy létezhet vérszajkó is. A szajkó, közönséges nevén mátyásmadár, a varjúnál kisebb énekes madár. Ismertető jele a világoskék szárnyfedő tollazat, amit vadászkalapokon lehet olykor látni.

Télen-nyáron láthatjuk szinte bárhol, főleg ősszel, amikor elcsatangol a költőterületéről. Városon, falun egyaránt megtelepszik, fészkét fára építi a törzs közelébe, évente egyszer költ, átlag négy fiókát nevel. A mátyás jó hangutánzó madár, kitűnően utánozza az egerészölyv „kié” kiáltását, olykor becsapja még a madarászt is, ugyanakkor kora tavasszal hallatja a saját énekét.

Óvatosak, éberek, főként azok a példányok, amelyek az erdőben élnek. Nevezik erdő őrének is, jelzi a vad jelenlétét, de azt is, ha ember van az erdőben, a vadászok nem kis örömére. Ősszel makkot gyűjt és raktároz, torokzacskójába öt-hat tölgymakkot is elnyel, egyet rendszerint a csőrében tart, és úgy szállítja éléskamrájába. A magokat egyenként rejti el az avarban, hogy majd a tél folyamán legyen raktáron eledel, még a hó alatt is képes megtalálni azokat.

Persze a sok mag közül mindeniket mégsem leli meg, és azok tavasszal kicsíráznak, szárba szöknek, így a szajkó segíti az erdő természetes megújulását, s nem csoda, hogy az erdő őre mellé megkapta az erdőtelepítő titulust is.

Táplálkozási szokásával már nem nyer pozitív elbírálást, főként, ami az ínyencfalatokat illeti: cserjék, fák termését fogyasztja, hordja a diót, a gyümölcsöskerteket sem veti meg, a kukoricatáblákra is rájár, és kifosztja a madárfészkeket.

Egyik példány nálam a verébpecsenyére szakosodott, így lett vérszajkó a kertem madara. Minden nap arra ébredek, hogy eszeveszettül riasztanak a verebek, szidják a matyit. Tavasszal, amikor meghallottam a verebek jajveszékelését, még azt hittem, karvaly csapott be közéjük, szaladtam ki, hogy megnézzem, és ekkor láttam, hogy nagyobb a baj, ugyanis a karvaly nem minden támadása sikeres, azonban a matyi addig megy a veréb után, amíg elkapja.

Kelemen László