Szüret

Minden bizonnyal a szőlős-boros gazdának a kedvenc évszaka az ősz. Ekkorra érnek meg a szőlőfürtök, amikből gondos munkával szőlőlevet, majd bort készít a gazda.

Sokunk számára az október-november nem a legkedveltebb hónap, még többen azt sem bánnánk, ha most jönne a tavasz, és kezdődne újra a nyár. De mégis úgy van rendjén, hogy az évszakok váltják egymást. Ősszel madárkoncertre már nem számíthat a madarász, de látnivalóra annál többre. A késői vándormadaraink még itthon vannak, és érkeznek a téli vendégmadaraink is, így érdemes kisétálni erdőrészre, legelőre, de akár egy mezőrészre, hogy megfigyeljük vagy akár lencsevégre kapjuk őket.

Amint kicsit kividult az idő, kimentem egy közeli mezőrészre, ahol tudtam, hogy napraforgó-parcellák vannak. A megérett napraforgótányérok tálcán kínálták az ízletes olajos magvakat. Nem kellett sokat várakoznom, mire tarka tollú tengelicek érkeztek. Csakhogy a fejüket lehajtó napraforgótányérokhoz mégsem fértek könnyedén hozzá. Nem annyira ügyesek, mint a madáretetőről jól ismert széncinege, amelyik szalonnabőrön vagy madzagra kötözött dióbélen is akrobatikusan tud csüngni. A tengelicek megunták, vagy nem voltak kellően éhesek, továbbrepültek.

Helyükbe jóval nagyobb létszámú csízcsapat érkezett, majd hozzájuk csatlakozott még legalább három különálló csapat. A csíztömeg csábított, hogy maradjak, de már későre járt. Házak előtt vezetett a hazafelé utam, szőlőillat lengett ki a lugasokból, ezért megálltam egy pillanatra, mélyet szippantani az illatos levegőből. Fenyőrigókat láttam vacsorázni, amikor megpillantottam egy fürgén mozgó kis madarat. Nem a szőlőszemeket fogyasztotta, hanem az indák közt kutatott rovarok reményében. Nem szólalt meg, pedig a hangja áruló lett volna a kilétére, mert saját nevét ismételgeti: „csilp-csalp”, tehát ő volt a csilpcsalpfüzike.

Kelemen László