Őszike – a nyári szünidő búcsúztatója

Kisiskolás korom óta figyelem a természetet, főként a madarak érdekelnek, de a növények sem kerülik el a figyelmemet. Emlékszem az első madaras kérdésem, amit magamnak tettem fel az volt, hogy miért pont arra az ágra szállt a veréb, amelyiken épp előttem ugrándozott, és nem egy másikra? Az idők során egyre több kérdés merült fel bennem, és a legjobb az volt, ha valaki ezt meg is tudta válaszolni.

Akkoriban nehezen, de hozzá lehetett jutni az Állatvilág magazinhoz, és a színes lap sok kérdésre megadta a feleletet. Féltve őriztem minden egyes példányt, amit meg tudtam szerezni, olykor nem kis erőfeszítés árán, és folyton azokat bújtam, már kívülről tudtam az összes írás tartalmát, de akkor sem untam újra és újra fellapozni.

Mikor nem az Állatvilágot olvastam, a természetben jártam. Az iskolai években főként a vakációt szerettem, ilyenkor sok időt lehetett tölteni kint a szabadban, az erdőn. A szünidők közül a nagy nyári volt a kedvencem. Nem is csoda, hogy nekem már a bodza virágzása is azt jelezte, vége a tanévnek, hamarosan itt a szabadság.

De bármilyen erősen is szerettem a vakációt, a nyarak végén már gondolatban az iskolában voltam az osztálytársakkal, és ahogy közeledett az iskolakezdés, annál jobban vártam már a találkozást.

A nyári szünidőket mindig falun töltöttem, ahol az idő megszűnt számomra, csak a természet és az állatok voltak, egyéb nem is érdekelt. De tudtam, mikor meglátom az őszikét, akkor hamarosan búcsút kell intsek a falusi életnek, mert az őszi kikerics világoslila színű virágai egy időben nyílnak ki az iskola kapujával.

Az őszikét legelőször a Csíki-medencében, ahol a vakációkat töltöttem, az Olt folyó ártéri kaszálóin láttam meg. Akkor olyan mélyen belém vésődött a látvány, és a rossz híre, ami róla keringet, hogy mindig megtartottam az egy lépés távolságot tőle. Azt mondták az idős emberek, hogy nagyon mérgező növény, ha belekerül a széna közé, és a tehenek megeszik, pár nap múlva elpusztulnak attól.