Mi leszek, ha nagy leszek?

Mi leszek, ha nagy leszek? Cseperedő

A szakmákat bemutató sorozatunkban Both Erzsébet, a Váradi József Általános Iskola magyartanára mesél arról, hogy milyen körülmények játszódtak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

Szülőfalum a Hargita lábánál fekvő Kápolnásfalu, itt végeztem az elemi és gimnáziumi osztályokat. Szüleim egyszerűségre, az igazság szeretetére és emberségre tanítottak. Megtanítottak, akárcsak bátyámat és két öcsémet, hogy az életben az igaz egyszerűség többet ér mindenféle csillogásnál. És megtanítottak hinni és dolgozni. A kommunizmus petróleumlámpás estéi alatt titokban dúdolt Kossuth-nóták ébresztették fel gyermeki pislákoló tudatomban, hogy magyar vagyok. A családi fészek melegéből hozom azt a biztos tudást is, hogy a világban őrködik egy láthatatlan rend. Szeretet, béke magammal és a világgal – ezek az én életelveim.

Középiskolai tanulmányaimat a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végeztem, ezután a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem pedagógia-magyar szakán tanultam. Az egyetem befejezése óta, 2000 szeptemberétől tanítok magyar nyelv- és irodalmat a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában.

Zsenge gyermekkoromban Szabó Kati szerettem volna lenni. Tornászcsillag. Évekig jártam talajtornára, imádtam az edzéseket. Amikor egy produkcióm végén a falu közönsége vastapssal díjazott, a székelyudvarhelyi edzőm pedig örömében a levegőbe röpített, úgy éreztem, szinte Szabó Kati vagyok. A tornászkarrierem negyedik osztály végén abbamaradt. Az edzőm már nem járt ki a szülőfalumba, én meg nem akartam elhagyni a családi fészket, bentlakó diák lenni a városi sportiskolában. A lendület, szárnyalás, a mozgás öröme viszont lételemem maradt azóta is.

Mi vezetett a talajtornától a pedagógusi pálya, s ezen belül a magyartanári pálya felé? Idősödő tanító nénim példakép volt számomra. Középiskolai magyartanárnőm szakmai felkészültsége ámulatba ejtett. Volt egy emlékezetes, minősíthetetlenül elégtelen felelésem, Vajda János Virrasztók című verséből kérdezett. Az osztály a padok alá esve fojtotta vissza hangos kacagását, a tanárnő összevonta szemöldökét, én meg csak álltam fapofával. Talán ez is egy lépés volt afelé, hogy épp magyartanár lettem?

Ma is elevenen él bennem az első tanítási napom. Ahogy magyarázat közben a nebulók értetlen arcát figyeltem, azonnal rájöttem, hogy az egyetemről hozott hangzatos terminológiát el kell felejteni. Még ennél is emlékezetesebb az első szülői értekezletem volt, ahol a döbbenetet láttam a szülők arcán, hogy: „Úristen, mit fog kezdeni ez a leányka a gyermekeinkkel?!”

Nem tartom magam szigorú tanárnak. Csak fontos helyzetekben. A szigor, véleményem szerint, nem föltétlenül jelent tiszteletet is. Egészségesen közvetlen a kapcsolatom a diákokkal. Elsősorban az embert látom a gyerekekben. Próbálok mindig természetes, hiteles lenni. Ennél többet semmiféle elmélet, ismeret nem nyújthat a gyerekeknek. Fontos, hogy az ismeretanyagon túlmenően életszerűséget, értékeket is tanuljanak tőlünk. A mindig pajkos, rakoncátlan és kíváncsi gyermek bennem él.

A tanári pálya szépségeként a felelősségteljes gondoskodást nevezném meg. Tanulságos nekünk, tanároknak is, ha értő szemmel és nyitott lélekkel figyelünk a gyermekekre, mert sok mindent újratanulhatunk tőlük, amit már rég elfeledtettek velünk a társadalmi elvárások. A tanári pálya buktatói? A fölösleges papírhalmok gyártása, ami épp a lényegtől, a gyerekektől rabolja el az időnket.

Ha két életem volna, a másikban tornászcsillag lennék. De ebben az életemben ma is ugyanezt a pályát választanám. Mert a világban őrködik egy láthatatlan rend… Ugyanígy, ma is egyszerű magyartanár lennék. Ez kétszeresen szép és felelősségteljes hivatás számomra: nem csak tanítok és nevelek, de édes anyanyelvünkre is vigyázok, s ezáltal próbálom nemzetemet is szolgálni. Ez a hivatás megtalált engem, és én is hazataláltam – úgy érzem.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások